április 12.
Igyekeztünk korán indulni. A háziak részéről ez nem jelentett problémát, mivel ők amúgy is korán kelők. Gyors reggeli után kikísértek az autóig, érzékeny búcsút vettünk, aztán mentek is vissza a házba. Eddig még minden vendéglátónk így tett, ami nagyon humánus szokás részükről, mert így nem kell zavartatni magunkat, hogy még 10-15 percig elvacakolunk indulás előtt.
Először Taos főterén álltunk meg, ahol Zsuzsa talált egy alig használt parkolóórát – ami zöldet mutatott, de már nem áll mellette senki -, így amíg ő Junit pelenkázta, engedélyt kaptam, hogy körbeszaladjak a téren és fényképezzek. Egyszerre kellett kifelé meg befelé is nézegetnem, mert a tér építészetileg is érdekes volt, meg a kirakatokban (főleg ajándékboltok) is számos érdekes barkácsötletet láttam.
Taostól nem messze a Rio Grande már egy mély kanyonban halad, felette vezet át az út egy hídon. Itt megálltunk egy kis kirándulásra a fennsíkon, aztán irány Aztec, ahol régi indián romok vannak (amelyeknek semmi közük az inkák, csak az első fehér telepesek gondolták, ezért adták neki ezt a nevet). Még a Santa Fe-i vendéglátónktól kaptuk a tippet, hogy feltétlenül nézzük meg. Én meg szeretem is az ilyen régi dolgokat.
Mire Aztecba értünk, már nem csak azt láttuk, hogy a második GPS-ünk is bemondta az unalmast (ezek szerint nem volt alap nélküli Debra megjegyzése, akitől kaptuk), hanem azt is, hogy kezdünk kifutni a napi időnkből. Alapból úgy gondoltuk – mivel egyikünk sem tudta igazán, mire számítsunk -, hogy egy-másfél óra talán elég lesz. A romoknál aztán kiderült, hogy az egész történet egy nagyon pici helyre zsúfolódik, amit az ismertető szerint is 30 perc alatt körbe lehet járni. Nekünk ugyan eltartott 40 percig is, mert sokat fényképeztem, és minden szöveget elolvastam, sőt a végén még azt is kipróbáltuk, milyen fárasztó munka kővel kukoricából lisztet készíteni, de azért egy picit nyertünk ahhoz képest, amire számítottunk.
Farmingtonban találtunk egy WallMartot, ahol megint vettünk egy sültcsirkét (persze nem olyan finomat, mint amit az előző este ettünk) meg krumplisalátát (meg négy tartóselemet, mert úgy látszik az enyémek most akarják bemondani az unalmast, folyton tölteni kell őket).
Ezután már csak egy megfelelő hely kellett, ahol meg is ehetjük a vacsoránkat. Red Mesa előtt láttunk egy egészségügyi központot, hatalmas parkolóval. Az út másik oldalán meg egy játszótér volt, és rengeteg vadonatúj ház.
Miközben a játszótéren egy piknik asztalnál vacsorázgattunk (már erősen sötétedett), arra jött egy helybéli kutyasétáltató, akivel mindjárt szóba is elegyedtünk, miután a kutyáit lekenyereztük néhány csirkecsonttal. Kérdezgettük, szerinte hol lehetne megéjszakázni, de roppant helytelenül nem azt válaszolta, hogy dobjuk le a matracainkat a nappalijukba, viszont megjegyezte, hogy szerinte a biztonsági őrök nem örülnének a jelenlétünknek a parkolóbal.
Így tovább indultunk, már teljes sötétségben, s végül Kayentában, este fél 11 felé úgy döntöttünk, innen már nem megyünk tovább, ideje befejezni ezt a napot. Szerencsésen találtunk egy parkolót egy mellékutcában, szintén valami játszótér közelében, és úgy döntöttünk, nem vacakolunk, megalszunk az autóban.
Az üléseket elég jól hátra lehet dönteni, a lábrészt meg kitömtük mindenféle ruháscsomagokkal, hogy támaszul szolgáljanak. Juni persze már rég aludt a kisszékében, és úgy gondoltuk, hogy nem is zavarjuk meg. Ő azonban másképp gondolta, úgyhogy hamarosan jelentkezett, hogy nem érzi kényelmesen magát. Félálomban (mármint mindhárman félálomban voltunk) átpakoltuk a gyerekülésből a hátsó ülésre, és megpróbáltunk megint aludni. Amikor épp sikerült volna, Juni hirtelen forgolódni kezdett, és a feje egy pillanat alatt közvetlenül a fülem mellé került, amibe lelkesen bele is szuszogott – úgyhogy gyorsan fordítottunk rajta 180 fokot. Ezek után vele már nem is volt baj – csak a helyzettel. Azért rövid idő alatt kidolgoztam a taktikámat a szakaszos alvásról. Egy darabig hanyatt feküdtem, aztán felébredtem, akkor átrendeztem a lábaimat a kormány körül, és oldalra fordultam, aztán a következő ébredésnél megint jött a hanyattfekvés.
 

április 11.
Hurrá, itt északabbra már korábban világosodik! Általában a virradattal keltünk, ami eddig úgy fél 8-at jelentett, ma viszont már fél 7-kor fény szűrődött be a tetőablakon.
Csodálatos tiszta időre ébredtünk. Kék ég, sehol egy felhő! Még a szél sem fújt. Ideális turista idő.
Kb. fél 9 körül már útra készek is voltunk, ami azt jelenti, hogy megreggeliztünk, és a háziak elintegettek bennünket a kertkapuból. Innen már csak egy csekély fél órácska volt, amíg az autónál összeszedelőzködtünk, mivel néhány felettébb fontos dolgot még el kellett rendeznünk. Például lefényképeztük az autóban maradt bögrébe befagyott vizet, és amíg Zsuzsa megküzdött Junival az egyetlen valamire való térkép birtoklási jogaiért, én némi kísérletezés árán kitaláltam, hogy lehet meglazítani a gyerekülés szíjait.
A délelőtti program a Taos Pueblo. Egy indián falu, félig-meddig lakottnak mondott, de igaziból nem igazán láttunk benne életet. A szabály az, hogy a házakat szabad fényképezni (már ha vettél 6 dollárért engedélyt), az embereket viszont csak akkor, ha megengedik, s akkor is fizetni kell érte.
Belépni csak a shopokba szabad (meg a templomba), ezekből viszont rengeteg van. Elméletileg csupa eredeti indián kézműves dolgot árulnak, de azért volt néhány gyanús eredetűnek tűnő holmi is. A legtöbb helyen tomahawkot, dobot, álomfogót, ezüst és türkiz ékszereket árultak, meg agyagedényeket és fonott kosarakat, tálakat. A kedvencem azonban a medve motívum volt – festve, faragva, agyagból formálva. Mint megtudtuk ez az egyik legkedveltebb talizmánállat, szerencsét, egészséget, hosszú életet biztosít. Az igazán érdekes az volt a számomra, hogy emlékeim szerint Kanadában pontosan ugyanilyen speciális formájú medvék szerepeltek az ottani őslakos képzőművészek alkotásain.
Az egyik helyen meg olajban sült „kenyeret” árultak, amiről a beszélgetés közben kiderült, hogy kb. a lángosnak felel meg, csak ők sós dolgok helyett inkább édesekkel – fahéjjal, cukorral, mézzel kenik meg a tetejét.
Érdekes volt a falu, de gyakorlatilag teljesen szellemváros jellegű. Eléggé furcsának is találtam, hogy itt, Amerikában, ahol mindenben meglátják az üzletet, nem jutott eszükbe, hogy csekély ráfordítással kicsit „skanzenesítsék” a helyet. Elég lenne néhány épületet megnyitni, és betenni egy-két szőnyeget, fonott kosarat, meg álomfogót, máris sokkal informatívabb lenne az egész. Nagyon szívesen megnéztem volna egy-két házat belülről is.
Kevin aztán este, a tábortűznél elmagyarázta, hogy bár lakatlannak tűnik a falu, tulajdonképpen minden ház magántulajdon, amelyekben azonban jobbára csak az év egy kis részében laknak, amikor összegyűlnek a saját vallási szertartásaikra, a fiatalok felavatására (az nem derült ki, hogy hol vannak az év többi részében). Azt is Kevin mesélte, hogy tényleg nagyon érdekesek ezek az épületek belülről, mert sokkal összetettebb, egymásra épültebb az egész település, mint mondjuk egy letisztult logikájú magyar parasztház. Kár, hogy nem nézhettük meg mi is.
Délutánra közös programot terveztünk, ezért aztán igyekeztünk haza. Azt hamar megállapítottuk, hogy a sült csirkét, ami emlegettek, úgy látszik, mégsem ebédre szánták. Úgyhogy gyorsan összeszedtünk némi hideg élelmet a csomagtartóból, majd a mi autónkkal elindultunk egy közeli kirándulóhely felé. Út közben keresztül mentünk egy falun, ahol átlag 50 méterenként volt egy-egy elég durva fekvőrendőr, aztán amikor ezt túléltük (én vezettem), Kevin egy kövezett földútra irányított, abban a reményben, hogy most aztán rövidítünk. Mint azonban tudjuk, a rövidebb nem mindig gyorsabb is. Az úton ugyanis az praktikus megoldás fogadott bennünket. hogy a közepén az elválasztó vonalat nagyobb kövekkel rakták ki, két oldalt viszont éppen csak hogy volt annyi hely egy autó elférjen. Középen sem tudtunk menni, mert néhol olyan magas volt az elválasztó kőrakás, hogy fennakadt rajta az autó. Nem igazán értettem a dolog logikáját, amíg utol nem értünk egy tolólapátos munkagépet, amelyik a másik sávon haladva egyengette, tolta a földet és köveket. Szóval nem akarattal volt ott az elválasztó sáv, csak ahogy a gép haladt, kialakult mellette. Valószínűleg sikerült a legrosszabb időszakot kiválasztanunk, amikor éppen félig volt eltolva, simára gyalulva az út. Mindenesetre nagyot szusszantam, amikor a végére értünk, és ismét aszfalton haladtunk tovább. A Cryslerünket igazán nem ilyen utakra tervezték.
Egy folyóhoz vitt az túránk, a hegy tetején kezdtük, és szépen haladtunk egyre lejjebb a kanyonban. Közben igézően kellette magát a patak a mélyben, zuhogókkal, sziklákkal, kanyarokkal – mire azonban elértük a szintjét, addigra már csak egy sima vizű, kiszélesedett folyócska volt. Juni, aki előtte már annyira fáradt volt (az út nagy részét saját lábán tette meg, pontosabban rohangálta végig), hogy a háti hordozóba is csak erőszakkal lehetett belegyömöszölni (ez nem téves fogalmazás, hanem a rideg valóság – kisgyerekeseknek nem is kell magyarázni), egyből megélénkült, és nekiállt köveket hajigálni, meg ágakkal csapkodni a vizet. Egyszóval remekül érezte magát. Érdekes, hogy Kevinhez vonzódott inkább. Pedig Anna sokkal inkább igyekezett beszélgetni vele, meg kedveskedni neki. Úgy tűnik, a férfiak szeretnek összetartani.
Visszafelé azért tényleg nagyon fáradt volt, és amikor már a lábai is összegabalyodtak, az égiek végre küldtek egy kutyát, aki szembe jött velünk az ösvényen, és előle „menekítve” végre sikerült ismét beültetnünk a hordozóba, ahol aztán egyből el is aludt.
Úgyhogy Zsuzsával volt alkalmunk megbeszélni az elkövetkező néhány utazás terveit – természetesen csak arra az esetre, ha ez után az egy hónap után egyáltalán még szóba állunk egymással.
Finom sült csirkét kaptunk vacsorára, valami nagyon különleges mandulás szósszal, hozzá marinírozott csípős zöldpaprikát. Utána megfuttattuk még a kutyákat a folyónál. Ez a folyó ugyanaz, amelyik a Taos Pueblót is kettészelte, és amelyiket kirándulás közben is követtünk, úgyhogy egy nap alatt tényleg számtalan oldalról megismerhettük.
Az este befejezéseképpen tüzet raktunk a szabadtéri tűzhelyen, és mellette melegedve megvitattuk országaink politikai és nemzetiségi problémáit. A délutáni egy szál inges hőmérséklet után, immár ismét nagykabátban, fázóson összekucorodva. Felettünk olyan ragyogó csillagos éggel, amit igazán ritkán lát az ember.

Sikeresen feltoltottuk az osszes eddigi kepet, amelyek itt talalhatok.

A kepek feliratozasa tervbe van veve, de lehet, hogy majd csak akkor kerul ra sor, ha visszaertunk a turarol, mivel csak alkalmankent jutunk gephez.

Holnap reggel indulunk egy negy napos canyon turara. (Azaz negy napig tavol leszunk a civilizaciotol, autoban vagy satorban alszunk, es kozel s tavol nem lesz egyetlen McDonalds vagy Visitor center sem.) Igerem, az elmenyeinket szorgalmasan irom majd, de az elobbiek miatt valoszinu, hogy ez ido alatt nem leszunk internet kozelben, hogy fel is toltsem.

(Elnezest az ekezetek hianyarol, de ez a bejegyzes a vendeglatoink geperol irodott. A nehezebb olvashatosagot talan potoljak a kepek.)

április 10.
Reggel, amint megvirradt (itt ez majdnem fél 8-at jelent), kilopakodtam a házból, hogy behozzam a laptop kábelét – és a lemaradásomat a naplóírásban. Az elmélet az volt, hogy én szép nyugodtan írok, Zsuzsa szép nyugodtan pakolászik az autóban, Juni pedig szép nyugodtan alszik tovább.
Mint tudjuk, elméletben semmi különbség nincs az elmélet és a gyakorlat között, gyakorlatban viszont annál inkább. Így aztán a blogírásból megint nem sok lett. A csomagolást viszont nem lehetett kihagyni. Közben Anna is felébredt, a reggelizést is megejtettük, és végül az is kiderült, hogy a Pecos Historical Parkba látogatunk el, ahol még Anna sem járt, pedig a foglalkozása szerint arra oktatja a helyi főiskola diákjait, hogy milyen érdekes látnivalók vannak Santa Feben és környékén. Még valami fényképes tájékozódási versenyszerű feladatsort is összeállított nekik, ahogy Ági szokta a vendégeinek és tanítványainak. Sajnos nem sikerült rávennem, hogy megmutassa – valahogy mindig elterelődött a beszélgetés.
Pecos egy indián település volt, az ismertető film alapján egy téglalap alakban egymás mellé épült épületekből összeálló zárt alakzat, középen a főtérrel, mely 2000 lakosnak adott otthon.
A Pecos elnevezés eredete kb. „a hely, ahol víz van”, nem csoda hát, hogy elég hamar ideértek a konkvisztádorok, aztán a hittérítők, (ezután jött egy rövid lázadás, majd újabb hittérítők), aztán a nyugatra igyekvő farmerek. Mire az amerikai katonák is eljutottak ide, az indiánoknak már írmagjuk sem maradt.
Csak a múlt század végén álltak neki a régészek, és hoztak felszínre néhány falmaradékot az indiánok félig földbe vájt, kör alakú épületeiből, illetve némiképp helyreállították a hittérítők által kétszer ugyanarra a helyre épített templom romjait.
A távolban havas hegyek bizonyították, hogy Új-Mexikóban tényleg remek síparadicsomok is létezhetnek, és mi, kesztyűvel és minden meleg holminkkal felszerelkezve készséggel el is hittük (reggel 23 °F volt, ami, azt hiszem, úgy 3 °C-nak felel meg. Javítson ki, aki pontosabban tudja.)
Anna a lányával együtt lakik, pontosabban egy ikerházzá átalakított épületben. Az 5 éves unokája éppen az apjánál töltött pár napot, és mára esett a hazaszállítási ceremónia. Ugyanis az elvált apa innen 4 órányira lakik, és a „gyerekcsere” úgy szokott zajlani, hogy a szülők fél úton találkoznak, hogy átadják/átvegyék a kislányt. Az apa tiszta vérű indián, és így az édesanyának különösen kell vigyáznia, hogy minden rendben menjen, mivel, az apa akár mikor kitalálhatja, hogy nem látja biztosítottnak a leánya nevelésében az indián örökség átadását, s ez elég indok arra, hogy a bíróság egyből áttegye a gyereket az ő hatáskörében.
Mivel Barbara, Anna lánya éppen lázasan feküdt, így Anna ment a gyerek elé. Úgyhogy egy gyors konzervleves (és saláta) ebéd után, illetve miután örömmel konstatálta, hogy a munkások távollétünkben mégiscsak megérkeztek és három hét után végre befejezték a négy naposra ígért kerítés építést, érzékeny búcsút vettünk, s ki-ki ment a maga útjára.
A mienk Santa Febe vezetett, ahol további galériákat néztünk meg. A Canyon Road ugyanis arról híres, hogy semmi másból nem áll, csak galériából. Vasárnap és holtszezon lévén ugyan csak minden harmadik-negyedik volt nyitva, de azért így is gyűjtöttünk rengeteg új élményt és prospektust. Bár nem valószínű, hogy a közeljövőben fogom eszközölni ezeket a bevásárlásokat, de azért kiválasztottam magamnak néhány művészt, akinek az alkotásait szívesen látnám a lakásomban – már ha el tudnám megfelelően helyezni (miután sikerült előteremtenem rá a megfelelő összeget).
Santa Feből Taos, a következő állomásunk csak két órányi volt. Ez a távolság is elég volt ahhoz, hogy teljesen megváltozzon a környezet. A lapos sivatagot felváltották a kopár hegyek – illetve félkopár. Ugyanis szinte semmi aljnövényzet nincs – ez a tavasz előrehaladtával talán majd változik -, csak valami gömbölyű alakot felvevő fenyőfajta egyedei, egymástól kellemes távolságban elszórva, éppen mint egy babos ruhán a pettyek.
A Debrától kapott GPS egyenlőre remekül működik, úgyhogy Taosban elsőre odataláltunk a következő vendéglátóinkhoz, akiknél Zsuzsa és Gábor 17 évvel ezelőtt egyszer már laktak. Zsuzsa meglepetésére még egy fényképük is volt róluk, az akkori látogatásukról. Sőt, ugyanazzal az étellel fogadtak bennünket, mint őket annak idején. Kukoricalevélbe töltött kukoricalisztból, húsból, mandulából és egyebekből összeállított mexikói ételkülönlegességgel.
Annak idején egy lakókocsiban laktak. Mostanra viszont már számos fejlesztést hajtottak végre. A telken áll egy házikó, ahol Ann édesanyja lakik. Volt egy öreg casitájuk (házacskájuk), amelyik legalább 100 éves. Egyetlen helyiség, ősrégi durván faragott ajtóval, gyalulatlan hajópadlóval, fagerendás mennyezettel, egy icipici, falbavájt ablakkal, meg egy tetőtérivel. A falon és az ágyon gyönyörű patchwork takaróval. Ez a casita a hálószobájuk – már ha éppen nem fogadnak vendéget, mert olyankor a vendéget szállásolják ide, s ők a „szereztem valahonnan néhány hatalmas franciaablakot, gondoltam építek hozzá egy üvegházat, de végül egy nappali és konyha lett belőle” épületben alszanak gumimatracon. Mi ugyan felajánlottuk, hogy szívesen alszunk a matracon, de azt mondták, mindig így szokták.
Van még egy épület, a fürdőház, ahol zuhanyozó, mosdó, komposzt-WC van.
Kívülről minden egyszerű, régi, belül villany, folyóvíz, plazmatévé, internet.
Ja, és két hatalmas kutya. Ennek leginkább Juni „örült meg”, aki már az előző helyen is eléggé frászt kapott a ház másik felében élő kutyától. Ezek az itteniek ugyan jóval barátságosabbak, de egy két és fél éves kisgyereknek, aki fél a kutyáktól, nagyjából mindegy, hogy egy mogorva eb szagolgatja a lábát (miközben ő az anyja karjában van, igyekszik felmászni a feje tetejére), vagy egy csupán játszani vágyó eb próbál felugrálni rá. Így aztán időbe tellett, amíg végre eléggé felbátorodott ahhoz, hogy kutyamentes övezetben leváljon az anyjáról, és belakja a szobát. Igaz, a vacsora nem nyerte el a tetszését, még a húsgombóc leves és az őszibarack szörbet sem, de azért éhes sem maradt, mert a tortillachips kifejezetten a kedvére való volt.

április 9.
Miközben élénk levelezést folytattunk Gáborral, Zsuzsa férjével, hogy milyen javítási ötletei vannak a GPS-szel kapcsolatban, Debrának eszébe jutott, hogy van neki raktáron vagy három vadi új, ám de bóvli GPS-e, amelyeket fillérekért vett – nem győzte hangsúlyozni, hogy: „lehet, hogy egy óráig fog működni, lehet, hogy napig, lehet hogy a végtelenségig”. Mindenesetre nekünk adott egyet, gondosan beprogramozva a következő három címre, nehogy eltévedjünk. Lám, nem érdemes aggódni, a problémák megoldják önmagukat.
A terv az volt, hogy Zsuzsa vezet, én meg megírom az elmaradt napokat, de már majdnem Santa Febe értünk, amikor eszünkbe jutott, hogy nem beszélgetni kéne, hanem dolgozni.
A vendéglátónkkal úgy volt megbeszélve, hogy 5 után jövünk csak, mert valami esemény van a helyi könyvtárban, amin szeretne résztvenni. Santa Fe elővárosában, Eldoradoban lakik, de mivel egy óra felé már a város szélén voltunk, mindjárt be is hajtottunk – és parkoló keresése közben nagyjából ki is hajtottunk a városból. Szerencsére ezekben a vidéki városokban nincsenek távolságok. Találtunk egy remek parkolót, aztán sétára indultunk.
Az épületeken erősen érződik a mexikói hatás, lapos tetős, legömbölyített vályog(utánzatú) épületek, zárt kerítésekkel, a főtéren, az emeletes házakon erkélyekkel – ahogy azt az ember a Zorro filmek alapján el is várja.
Santa Fe leginkább a galériáiról híres. A képzőművészek egyik kedvenc helye itt Amerikában, sokan jönnek ide, hogy inspirációt merítsenek egymásból. A képzőművészek vonzzák a gazdag műértőket (vagy mű-nem-értőket, attól függetlenül vásárlókat), a gazdag műértők a galériatulajdonosokat, akik pedig további főleg kortárs képzőművészeket a világ minden tájáról. A városban több mint 250 galéria van. Jobb, mint a múzeum, teljesen ingyen van, és még meg is köszönik, hogy megtiszteltük őket a látogatásunkkal. 900 dollárnál olcsóbb képpel nem is találkoztunk, az általam jó érzékkel kiválasztott akvarell viszont 175.000 dollár volt. Igaz, ezt már egy ismert, és 1953-ban meghalt festő készítette.
Végigjártunk vagy 11 galériát, érdekes volt figyelni a különböző stílusokat – az alkotásokét és a galériákét egyaránt. Juni szintén remekül szórakozott (főleg ahol elég magasan voltak a képek, és nem mondtuk neki folyton, hogy „nem szabad”). Egyszer fordult csak elő, hogy amíg mi a képek nézegetésével voltunk elfoglalva, ő talált valami belső telefont, és megkezelte. Az eladónak a szeme sem rebbent, csak felszólt nekünk a földszintről, hogy van-e valami gond. Megnyugtattuk, hogy a világon semmi.
a város főtere igazi spanyolos hatású, négyzet alakú tér, körbevéve egyemeletes épületekkel, amelyek mindegyike ajándékbolt és/vagy étterem. Egyedül itt volt nyüzsgés a városban, egyébként alig sétált valaki az utcákon (és a galériákban) – a főszezon majd csak májusban kezdődik.
Sétálás közben kezdtük érezni, hogy ez itt már nem a Palo Duro, sőt még csak nem is Amarillo. Feltámadt a szél, és pulóverben is örömmel tértünk be a következő és azután következő galériába (melegedni is).
Eldorado elszórt épületek csoportja. Csupa tájba illő, autentikus épület – gondosan szabályozva van, mit szabad és mit nem -, lapos tetők, patioszerű kialakítással. Kiderült, hogy Anna, a vendéglátónk, egész délután otthon volt, miután a könyvtárba érve konstatálta, hogy elnézte a napot, és a rendezvény másnap lesz. Miután kitárgyaltuk az időjárást, megnéztük az itteni hőfokot is, 53 °F. Nem semmi különbség a tegnapi 120 °-hoz képest. Amúgy ezzel a hőmérséklettel mindenkit sikerült elkápráztatnunk, állítólag csak nyár közepére jellemző.
A spagetti (és saláta) vacsora után sétára indultunk a környező sivatagban – két pulóverben, mellényben, széldzsekiben, sísapkában, kinek mije volt. Gondolom, a szél is rátett még egy lapáttal, de az biztos, hogy nagyon hideg volt. Azért hősiesen sétáltunk. Sajnos a gyönyörűnek mondott naplementéről a felhők miatt lemaradtunk, de a látottak alapján is el tudtuk képzelni, hogy valóban nagyon szép látvány lehet a sivatagi naplemente, a háttérben a hegyekkel.
Az est hátralévő részében, Anna és Zsuzsa a holnapi napot tervezgette, mi Junival a földön vonatoztunk, közben én nagyobb mennyiségben fogyasztottam a zsebkendőket. Már Amarilloba taknyosan érkeztem - bár elképzelni sem tudom, hogy fáztam meg, mivel egész addig meleg volt – és nemhogy javult volna (ahogy reméltem), inkább enyhén rosszabbodott (ahogy már a nátháknak szokásuk). Anna adott is valami aszpirin jellegű helyi csodagyógyszert, de annyira azért nem volt csoda, hogy bármit is javult volna tőle az állapotom.
Viszont a szintén tőle kapott álomfogó működött. Nekem legalábbis. Remekül aludtam. Nem úgy Zsuzsa, aki, mint reggel megtudtam, az éjszaka folyamán többször költözködött a padlón lévő matrac (Juni fekhelye) és a saját ágya között.
 

április 8.
Hét után ébredtünk, és tényleg gyorsan össze is szedelőzködtünk. Amikor azonban beültünk a kocsiba, kiderült, hogy a GPS, amelyiknek előző nap még semmi baja nem volt, elromlott. Ma ugyan ez nem jelentett gondot, mert csak egy közeli kanyonba készültünk, de azért nem örültünk a hírnek.
Mindenesetre előkotortuk a térképeket, és meglepően gyorsan és könnyen oda is találtunk a Palo Duro-hoz. Ez a Grand Canyon után a második legnagyobb – bár az nem derült ki, hogy területre, mélységre vagy mire nézve. Mindenesetre nagyon impozáns látvány volt.
Itt Amerikában az a szokás (ami Kanadában is volt), hogy mindenhol nagyon jól ellátott információs központok találhatók, rengeteg prospektussal, amelyek nagy része persze a helyi éttermeket meg bowlingpályákat reklámozza, de ha az ember gondosan végigböngészi őket, képet kaphat a helyi érdekességekről is. Persze vele egy légtérben van mindjárt az ajándékbolt is, ha „véletlenül” valami ilyesmire vágyna valaki.
Mindjárt be is ugrottunk egy kis tájékozódásra, de sajnos nem volt szerencsénk, ez itt CSAK ajándékbolt volt, egy kedves öreg néni tipegett benne ide-oda, de tájékoztatást nem igen tudott nyújtani. Úgyhogy az előre kinézett két ösvényt választottuk.
Először egy kisebb túrát tettünk (Amphiteatrum, 2 mérföld) és Juni hősiesen gyalogolt elég hosszan. Közben két sas körözött a fejünk felett, meg őzeket is láttunk – különösebben nem zavartatták magukat tőlünk, egy kicsit odébb szaladtak, aztán nekiálltak legelni.
Miután az első túra jól sikerült, kicsit mélyebbre autóztunk a nemzeti parkban, megebédeltünk egy parkolóban (Figyelem, élelmiszert egy pillanatra sem szabad egyedül hagyni az asztalon, mert „megrohanják” a mókusok – vagy egyéb állatok!), aztán a Lighthouse-ösvény bejáratánál szembesültünk azzal az örömteli ténnyel, hogy 120 °F van. Ugyanis előzékenyen kiteszik a hőmérőket az indulási pontokhoz – gondolom, hogy kellő felkészültséggel vághass neki a túrának. Mi 6 liter vizet vittünk a 6 mérföldes útra, és nagyjából el is fogyasztottuk, de láttunk egy apukát a 8 éves forma lánykájával, akiknél egy-egy üveg Cola volt csak.
Az ösvény – elég gyéren kitáblázva – a vörös homokkő hegyek között kanyargott. Kaktuszokat láttunk, a kiszáradt patakmedrekben szép gipszrétegek húzódtak, még három hegyi kecskeszerű egyeddel is találkoztunk. Igaziból nem annyira hasonlítottak kecskére, de mivel őzre vagy szarvasra sem, hát a szarvuk alapján mégis a kecske kategóriába soroltuk.
Időnként agyonizzadt kerékpárosok húztak el mellettünk – némelyik szólt is előtte, hogy jön, a legtöbb viszont elhitte (vagy elvárta), hogy észrevesszük mielőtt nekünk jönne.
Nagyjából szintben ment az ösvény egész a Lighthouse tövéig, ahonnan egy meredek kaptatón jutottunk fel a sziklaképződmény tövéhez. Miután megcsodáltuk, jött a ’challange’. Ugyanaz az ösvény ugyanis lefelé sokkal meredekebb volt, végig homoktörmelékes, alig valami kapaszkodási lehetőséggel, úgyhogy igen csak kreatívnak kellett lennünk, amíg a kis „rongybabánkat” lejuttattuk megint a biztonságos ösvényre.
Onnan aztán már csak a nagy melegnek kellett megfelelnünk.
Újabb sikerélményként nagyon ügyesen haza is találtunk, ahol Debra finom pizzával és gránátalma-fagylalttal várt bennünket (a pizza szélébe még sajt és sonka is volt göngyölve, hmmm!), aztán beszélgettünk még este 11-ig.
 

Fayetteville – Amarillo

április 7.
Reggel 5-kor keltünk, és bár előző nap már (majdnem) minden be volt pakolva az autóba, „apróságok” elhelyezése a maradék lyukakban még egy órácskát eltartott.
6:07-kor kezdődött a nagy utazás. Először Gábort elfuvaroztuk az egyetemi fitneszcenterbe, aztán nekivágtunk. Széles utak, alig forgalom, körös-körül pusztaság legelésző tehenekkel, száraz fűcsomókkal, patak vájta medrekkel. Ez már az igazi vidéki Amerika.
10 órát vezettünk, kétszer kellett tankolni, egyszer megálltunk egy Wallmartnál, és vettünk egy remek grillcsirkét – ami aztán ott illatozott az autóban, mert éppen nem voltunk éhesek, később meg már nem akartunk megállni, mert Juni éppen remekül aludt. Végül csak összejött, hogy Juni is felébredt és egy pihenőhelyet is találtunk. A 10 órás út alatt összesen három ilyennel találkoztunk, ebből az első még az út elején volt, a másodikat meg lezárták.
Ezen a harmadikon viszont még játszótér is volt. Meg rengeteg apró, ám annál szúrósabb bogáncs. Ez akkor derült ki, amikor Juni nemes egyszerűséggel kilépett a cipőjéből, és úgy kezdett el gyalogolni a fűben. No, utána vagy 10 percen át tisztogatta Zsuzsa a tüskéket a zoknijából.
Fél hat és fél hét közöttre ígértük az érkezésünket a vendéglátónkhoz, és nagyon igyekeztünk pontosan fél hatra érkezni, mert úgy tűnt, a hölgy eléggé ad a részletekre, és nem akartunk mindjárt az elején rossz benyomást kelteni.
Kiderült, hogy egy igazi nannyvel hozott össze bennünket a sort. Világ életében dadus volt, és nagy lelkesedéssel mesélt az élményeiről, meg tanítgatta Junit. Zsuzsának különösen jól esett, amikor a játszótéren megdicsérte, hogy a korához képest milyen jó a koordinációs képessége – mármint Juninak, nem Zsuzsának.
A kertben vacsoráztunk, főtt krumplit, gombaszószt és csirkét, hozzá az elmaradhatatlan salátával. Ez nagyon kellemes szokás errefelé, hogy minden étkezésnél ott van az asztalon egy nagy tál saláta is.
A hálóhelyünk egy olyan szobában volt, ahol öt órából álló kompozíció díszítette a falat, és hallatta kattogását. Engem ugyan nem zavart, de Zsuzsa igen csak sajnálta, hogy a kocsiban felejtette a füldugóját. Hajnalban meg (azaz reggel 5-kor) még a telefonom ébresztője is megszólalt, hiába volt kikapcsolva a telefon – hiába okosak ugyanis a telefonok, ha a gazdájuk nem feltétlenül az.
 

Végső előkészületek

április 6.
A délelőtt fő programja a bevásárlás és fontos kábelek beszerzése volt. Még szerencse, hogy „számítógép-bolond” (és gyűjtőszenvedéllyel rendelkező) emberek mindenhol vannak, így Gábornak is megvolt az az ismerőse, akinek a készletében egészen biztosan megvan az a fajta kábel, amely pontosan az én laptopom tápkábele és az autó tápforrása közti csatlakozáshoz hiányzott. Cserébe csak annyit kért, hogy ha már ott vagyunk, Gábor segítsen neki feltenni egy hatalmas nagy tévét az állványára. Nekünk ez igazán megérte. Főleg mivel nem nekünk kellett emelgetni a tévét.
Innen mentünk tovább az Aldiba, ahol azokból a nagy fajta bevásárlókocsikból telepakoltunk egyet konzervekkel, tartós kenyérrel (na jó, nem kenyér volt, hanem bagel, de ízre kb. mindegy is) tésztával elálló sajttal, meg minden egyébbel, ami a sivatagot kibírja és ehető.
Azért még így sem bírtunk annyit összehordani (24 napra), amennyit a helyi lakosok egy hétre begyűjtöttek a kosarukba.
Végig én vezetettem, hogy megismerkedjem az automata váltó rejtelmeivel. Érdekes élmény volt. Persze, egyszerű, semmit nem kell csinálni – de pont ez a nehézség is benne. A vezetés egy jó része rutin meg beidegződést, itt meg pont ezeket kell(ene) elhagyni. Nem kapkodunk a sebességváltó után, hogy egyesből feljebb kapcsoljunk, nem akarunk semmit nyomkodni a bal lábunkkal (dehogy nem akarunk!), ha a lábunkat levesszük a fékről, már gurul is az autó. Szóval azért megvannak a maga érdekességei. Viszont (majdnem) bolondbiztos. Addig nem tudod kivenni a kulcsot a gyújtásból, amíg nem kapcsoltál Parkoló állásba, és ha P-ben kinyitod az ajtót és bennmarad a kulcs a gyújtásban, akkor „kiabál”. Viszont a kézifékre csak a műszerfal kijelző figyelmeztet, a kocsi azonban minden gond nélkül elindul behúzott fékkel is, úgyhogy azért valami gondolkodni való nekünk is maradt.
Ebéd után gondosan szétszortíroztuk és listába vettük az ennivalót, azzal a célzattal, hogy ez majd mennyire megkönnyíti számunkra a keresést. No, majd meglátjuk.
Mindjárt ki is hordtunk minden az autóba, igaz először csak azért, hogy felmérjük a helyzetet, de olyan jól sikerült a bepakolás, hogy vétek lett volna bármit is megmozdítani. Így reggelre szinte már semmi sem maradt (gondoltuk mi).
Ezután az egész család elvonult az uszodába, én meg nekiültem blogot írni, majd kivonultam a metodista templom lépcsőjére, mert ott van internet csatlakozás (a másik lehetőség az utca másik végén volt, ahol viszont egy kellemes kőpárkányon elhelyezkedve lehet levelezni és belemerülni a város életébe egyszerre.)
Amíg én a levelek olvasásával és a blogbejegyzések feltöltésével foglalatoskodtam, hazaértek Zsuzsáék is az uszodából, és némiképp csalódottak voltak, mert:
A/ az ajtó nem volt bezárva (én többszöri próbálkozás és kísérletezés után úgy éreztem, hogy gondosan bezártam
B/ nálam volt mindkét autókulcs, így Gábor nem tudott nekiállni a szélvédő ragasztásának
C/ Berta elhozta a barátnőjét meg annak az édesanyját (meg a 4 éves öccsét), mint a legfontosabb és szinte egyetlen amerikai ismerőseiket, azzal az ígérettel, hogy megismerkedhetnek velem, én meg nem voltam sehol.
Később még Gábor főnökének a fia is beugrott egy hálózsákkal, úgyhogy volt társadalmi élet. Mi beszélgettünk, a gyerekek betöltötték a házat – én meg tartozom Vilmának egy parti Monopolyval, amit délután nem sikerült befejeznünk.
 

Beszoktatás
 

április 5.

Zsuzsáéknak nincs internetjük, viszont számos lehetőségük van. Például a helyi könyvtár, az utca túloldalán lévő iskola, ahova a lányok járnak, Gábor munkahelye, este 10 után a szomszéd kódolatlan netje – és a 200 méterre lévő utcasarok, ahol állandóan van internet rendelkezésre állás.
Éjszaka (annál az egyetlen felébredésnél) eszembe jutott, hogy bár a reptérről már írtam egy rövid levelet, hogy nagyjából megérkeztem, de a biztonságos révbe érésről nem számoltam be. Úgyhogy reggeli után gyorsan írtam pár sort, aztán hónunk alá kaptuk a laptopjainkat, és kisétáltunk a sarokra netezni. De mivel éppen jött az (ingyenes) városi busz, ami az egyetem felé (is) jár, hát gyorsan változtattunk a programon, és ahogy voltunk, táska, pulóver nélkül, bepattantunk a buszba, hogy akkor elugrunk inkább az egyetemre. Úgyhogy meglátogattuk Gábort, aztán az előtérből feladtuk a levelet, aztán szépen hazasétáltunk. Ezt a sétát érdemes lesz mégegyszer megtenni, ha visszaértünk, igazi vidéki amerikai házacskák, gyönyörű szép csatornafedelek – és én ott álltam (illetve ballagtam) fényképezőgép nélkül! Mondtam is Zsuzsának hogy legközelebb akkor sem megyek ki gép nélkül az ajtón, ha csak a szemetet készülünk kidobni a kukába. Ki tudja, hogy alakul a program!
Hazaérve meglátogattuk a lányok iskoláját. Részben azért, hogy Zsuzsa befizesse az ebédet, nagyobb részt viszont azért, hogy körbehurcoljon a fontosabb tanárok között, mint a véres kardot. Mindenki nagyon érdekesnek tartja, hogy két nő és egy kisgyerek nekivág egy egy hónapos útnak, végig túrázni akar – How interesting! -; közölték, hogy még sosem jártak arra, ahova megyünk, de tervezik – ha nem is az idén, de majd két év múlva, vagy ha nem a mamát látogatják meg, vagy kinőttek a gyerekek a házból -; és gyanúsan elnézően nem nyilatkoztak arról, hogy mit gondolnak rólunk, akik képesek vagyunk két rövid találkozás után egy ilyen közös útba belevágni. De végülis mindenki sok szerencsét kívánt nekünk, és ez a fő.
Mindenhol akad valami érdekes, ha az ember nyitva tartja a szemét. Ebben az iskolában például az tetszett meg, hogy van egy „játékbolt”. A szülők adományaiból kerül ki a kínálat – könyvek, játékok, néhány ruha, de inkább kiegészítők stb. – és a gyerekek a jóság-dollárjaikból vásárolhatnak, amelyeket a tanároktól kapnak piros pont gyanánt. Mindenki lelkesen gyűjtögeti a „dollárjait”, aztán havonta egyszer minden osztály lemegy a boltba, és elkölti, amije van. A boltban az árusítást, rendrakást, beárazást önkéntes szülők, többnyire anyukák végzik. Szellemes ötlet.
Ebéd után sziesztáztunk egy kicsit. Csak húsz percet akartam aludni, de végül háromnegyed óra lett belőle. Úgy látszik, mégiscsak lemerített egy kicsit az utazás és/vagy az időátállás.
Délután aztán az útitervet beszéltük át. Igaziból most kaptam csak képet arról, hogy pontosan (vagy legalább nagyjából) mit is fogunk csinálni, merre fogunk járni-kelni az elkövetkező 24 napban. Jó kis fába vágtuk a fejszénket! Zsuzsa nagyon lelkes, és végülis ő fogja cipelni Junit a hátán – nekem csak a víz meg a kaja (esetleg a sátor, amikor az autótól távol éjszakázunk) marad 
A lányok három körül értek haza az iskolából, és egyből lelkesen rám vetették magukat. Úgyhogy Carcassonét játszottunk, aztán memoryztunk az ajándékba kapott teatasak memoryval – Juni lelkesen forgatta a lapokat helyettem, igaz, közben időnként kicsit összekuszálta az állást.
Közben Gábor a szélvédőn lévő repedést javította valami folyadékkal, drótot próbált szerezni a laptophoz, hogy csatlakoztatni tudjuk a konnektorhoz. Mi meg Zsuzsával megkezdtük a pakolást. Ugyan a kajabeszerzés még hátra van, de azért már képet kaptunk arról, hogy mennyire fogunk elférni.
Mivel a terv az, hogy – amikor éppen nem vendéglátóknál leszünk – az autóban fogunk aludni, ezért ezt is kipróbáltuk, hogy legyen valami elképzelésünk a dologról. Persze csak úgy futólag, de azért nagyjából képet kaptunk a dologról, és megállapítottam, hogy reggelente valószínűleg nem fogjuk nagyon bánni, ha már fel kell kelni. Vésztartalékként azért lesz nálunk sátor meg matracok is, de vannak olyan parkok, ahol elég kevés a sátorhely, és érkezési sorrendben lehet lefoglalni (esetleg már előre kell). Autóban aludni viszont bármikor lehet, és a „civilizáció” áldásait – a fizetős zuhanyt, a vízvételi lehetőséget, esetleg a tűzrakó helyet így is kihasználhatjuk.
Lefekvés előtt még gyorsan elolvastuk az egyik vendéglátó levelét (éjszaka már házon belül is van ugye internet), amiben közli, hogy örömmel fogad és vacsorával vár bennünket, de a salátát hozzuk mi.
Izgalmas így belecsöppeni mások életébe, gondolkodásmódjába, saját világába. Biztosan sok érdekes élményt fogunk ily módon is összegyűjteni.
 

Tehát vissza a chicagói beléptetéshez. Itt ugyan a cipőt meg a nadrágszíjat nem kell levenni, cserébe viszont részletesen kikérdezik az ember.
Hová megyek? Kihez? Az illető mivel foglalkozik? Nekem mi a foglalkozásom? Nem hiányzom a munkahelyemen egy hónapig? Nem akarok fordítani itt Amerikában? Házas vagyok? A férjem hol van? Miért nem jött velem? Nem szereti Amerikát? Lassan már annyi mindent tudott rólam, hogy akár a kezemet is megkérhette volna (bár mint látjuk, azt is tudta, hogy férjnél vagyok).
Ezek után lelkesen vártam vagy tíz percig a bőröndömet egy Bruxelles feliratú futószalagnál. Közben rájöttem, hogy valójában arra sem emlékszem, hogy néz ki igazán. (Dani vette, én utolsó este csak mindent belehajigáltam.) Még jelet sem raktam rá. Nagy szerencsémre, szinte mindenki más viszont tett valamit a sajátjára, úgyhogy kizárásos alapon kerestem egy fekete bőröndöt, amin nincs jel.
Amikor már harmadszor láttam ugyanazt az „élő állat” feliratú szállítódobozt, akkor kezdett gyanús lenni a dolog, s persze kiderült, hogy ezek egy másik brüsszeli járat csomagjai. Sőt közben még az is eszembe jutott, hogy a két cipzárnyelvet egy kulcskarikával fogtam össze, úgyhogy mégiscsak van ismertetőjel a bőröndön, ha nem is túl feltűnő.
Mindezek ismeretében a következő szállítószalagon aztán már rá is találtam. Ezek után a vámolás, ahol csak unottan rákérdeztek, hogy hoztam-e magokat, nyers húst és más gyanús dolgot, aztán legyintve elhajtottak, gyerekjáték volt.
A csapóajtó túlsó oldalán megint segítségért fordultam egy egyenruháshoz, aki amint meghallotta, hogy Fayettteville (ez volt a célállomásom), kiragadta a kezemből a bőröndöt, egy ügyes passzal továbbította valakinek, aki ráhajította egy futószalagra, engem meg elirányított a 3. terminálhoz. Ide egy metró szerű szerelvény vitt. A várakozók között találkoztam az indiai lánnyal, aki a repülőn szomszédom volt, és elvileg már rég egy másik gépen kellett volna ülnie. Mondta, hogy lekéste a járatát, és áttették egy másik gépre. Mivel egyáltalán nem sietett segített nekem a tájékozódásban. Az én beszálló kártyámon ugyanis nem volt kapuszám, aztán az információs tábláról azt is hamar megállapítottuk, hogy törölték a járatomat. Na, irány megint egy becsekkoló pulthoz. Ott megállapították, hogy tényleg igazam van, nincs járatom, aztán a kezembe nyomtak egy jegyet egy két órával korábbi gépre. Így aztán várnom egyáltalán nem kellett.
Az American Eagle járatáról kiderült, hogy nem túl sok utasra számítanak. Olyan kicsi gép volt, hogy egy sorban összesen három ülés volt, kettő az egyik oldalon, egy a másikon, és a közlekedési folyosón a magasabb embereknek le kellett hajtaniuk a fejüket, hogy elférjenek. Az utasok egy harmadát mindenféle repülőgépes személyzet töltötte ki, gondolom az állomáshelyükre vagy onnan vissza utaztak. Az egyikük, aki tiszteletreméltó megjelenése alapján akár kapitány is lehetett, menet közben még a stewardesnek is besegített. Levette a kabátját, és nekiállt összegyűjteni a kiürült poharakat, italosdobozokat. Aztán szépen visszaült a helyére, és olvasgatott tovább.
A NW Arkansas-i repülőtéren az épület előtt álldogálva vártuk, hogy odahozzák nekünk a csomagjainkat. Rajtam kívül mindenki meg is kapta a magáét. Csak én álldogáltam ott bánatosan. Amíg a poggyászos fickó elment megnézni, nem maradt-e még valami a gépen, az egyik egyenruhás utas megkérdezte, van-e valami probléma, és foglalkozik-e már vele(m) valaki. Kb. ekkorra érkezett vissza a poggyászszállító, üres kézzel, meg egy jó tanáccsal, hogy nézzem meg a futószalagon, ami valahol az épületben van, mert biztosan ott lesz a csomagom.
Ott sem volt, de azért gondosan kivártam néhány kört, hátha mégis előkerül. Végül csak beláttam, hogy már semmi esélyem, úgyhogy irány megint pult, kérdések, ellenőrizgetések, jegyzőkönyv, megnyugtatás, hogy általában egy-két napon belül előkerülnek a dolgok.
Ez után már tényleg semmi más dolgom nem volt, mint leülni az előtérben, e-mailt küldeni Gábornak, hogy két órával korábban érkeztem (ők ugyan látták, hogy törölték a járatomat, de azt az információt kapták, hogy engem a KÖVETKEZŐ gépre tettek fel!), aztán nekiállni elolvasni a leveleimet és elkezdeni a napi blogbejegyzést.
Miután Gábor válasza tíz percen belül megérkezett, hogy máris indulnak értem, és kb. egy órán belül ott is vannak, nyugodtan üldögéltem. Igaz, közben egyszer még elment a villany az egész épületben, de ez engem nem érintett – csak a teljes világítást, a futószalagot, a jegyellenőrző számítógépeket…

Az első benyomásaimat a vidéki Amerikáról félhomályban szereztem. Érdekes volt autózni a tájban elszórt épületek között, tetszettek a filmekből ismerős hatalmas magtárak, favázas házak. Mivel utunk során főleg kisebb utakon fogunk közlekedni, ilyenben még bőven lesz részem világos nappal is.
Mire hazaértünk, a lánykák (akik az apjukkal otthon maradnak erre az időre) kiörvendezték magukat és megvacsoráztunk, már majdnem 24 órája talpon voltam. Úgyhogy amikor végre ágyhoz jutottam, csak letettem a fejem, és – egy négy óra felébredést leszámítva reggel hétig aludtam. Ezennel megtörtént az átállás az itteni „időszámításra”.
 

Zsuzsa hűségesen tudósított minden újabb fejleményről. Arról is, amikor összeismerkedett egy argentin hölggyel, aki szintén nagy érdeklődést tanúsított az út iránt, s egy rövid ideig úgy volt, hogy csatlakozik is hozzánk. Aztán arról is, amikor meglátta az összeállított útitervet, a természet-gyaloglás-természet-gyaloglás-gyaloglás semmi város program olvastán villámgyorsan elállt a szándékától. Így aztán maradt az eredeti felállás: Juni, Zsuzsa meg én.