Három - harminchárom - ötvenhárom és Amerika

május 3. – 4.
Reggel negyed 8-kor ébredtem, úgyhogy megtapasztalhattam, hogy a gyerekek mindenütt egyformán durcásan készülnek az iskolába – Berta és Vilma teljesen önállóan, mert Gábor már elment dolgozni, Zsuzsa meg még aludt. De hát meg is szokták már az elmúlt hónapban.
Én rátaláltam Fekete István Kele című könyvére, azt olvasgattam, amíg Zs. és Juni is felébredt.
Végre kiderült az ég. És mindjárt nagyon meleg is lett. Nekiálltunk alaposan kitakarítani az autót. Ugyanis – nem tudom, mondtam-e már – miután kiderült, hogy azt az autót, amire az egész utat alapoztuk, mégsem kapjuk meg, bérlés helyett inkább a vásárlás mellett döntöttünk, abban a reményben, hogy nagyjából veszteség nélkül el is tudjuk adni. Azaz vettünk egy autót – szerencsés véletlen folytán Gábor egyik kollégájának éppen volt egy eladásra szánt Chryslere -, aztán most, hogy hazaértünk, már megy is a hirdetés, meg a szájról-szájra híresztelés, hogy eladó.
Aztán még beugrottunk az iskolai könyvtárba, mert Zs. ott is be akart mutatni valakiknek, de csak részben sikerült. Mindenesetre készült rólam egy fénykép, igazolandó, hogy tényleg létezem 
És megint láttam egy jó kis ötletet. Nyilt ház napokat hirdettek éppen. Ami azt jelenti, hogy néhány ember felajánlja, hogy bárki jöhet, és megnézheti az otthonát ezekben a napokban, az iskola meg jegyeket árusít hozzá, és övé a teljes belépti díj. A könytárosnő ugyan mentegetőzött, hogy ő maga soha nem lenne kiváncsi arra, hogy mások hogy élnek, de mivel az iskola javára megy, hát segít a jegyárusítással is, meg majd a tényleges akcióban a vendégek fogadásával is. Szerintem viszont igenis érdekes lehet megnézni mások otthonát, a házak építeszeti megoldásait, a lakberendezést, a dekorációt - nálam is mindenki egy csomó látnivalóra rácsodálkozik, amikor először (másodszor, harmadszor) jár a lakásomban.
Amúgy is tetszenek az ilyen támogatási formák, amikor nem konkrétan pénzt adnak az emberek, hanem az idejüket, a magánéletüket, a képességeiket – kinek mije van.
Ezután végre elindultunk a városba. Sétáltunk egy kicsit a történelmi főtéren, megnéztük a pár piaci árust, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt ott, mert szerdán és szombaton van a piacnap, ma meg kedd volt – de azért érdekes volt nézegetni, hogy mit kínálnak.
Zs. mesélte, hogy a szombati piacnap igazi társasági esemény, olyankor mindenki eljön, aki számít, és itt találkozik, beszélget az ismerőseivel, hallgatja meg a legújabb híreket – közben talán még vásárol is, bár erre nem mernék fogadni.
Bekukkantottunk a városi könyvtárba is, amelynek hatalmas állománya volt. Én persze egyből a barkácskönyvekhez indultam, és megállapítottam, hogy legalább egy hetet simán el tudtam volna töltögetni a nézegetésükkel. De nem volt, legfeljebb fél órám.
Aztán elsétáltunk a temetőhöz, amit én szerettem volna megnézni – illetve úgy általában egy temetőt szerettem volna látni már egész út alatt, csak egyetlen településen sem töltöttünk annyi időt, hogy ezt megvalósíthattam volna. Itt viszont végre tudtam egy kicsit sétálni, immár egyedül, mert Zsuzsáék hazamentek. Nagyon békés, nyugalmas hely volt, minden csupa zöld, csak táblácskák jelzik a sírokat, sírhantok nincsenek, így sokkal kevésbé tűnik zsúfoltnak, mint egy magyar temető.
Hazafelé még benéztem a használt könyvesboltba is, de akkora és könyvespolcokkal annyira zsúfolt volt, hogy esélyét sem láttam bármi nemű tényleges nézelődésnek. Amúgy is ideje volt már indulni hazafelé.
Otthon még gyorsan megkóstoltam Gábor koreai csirkelevesét, ami még tegnap este készült. Ezzel csak az volt a probléma, hogy rizs is főtt benne, ami mára teljesen megdagadt, úgyhogy az étel erősen veszített a leves jellegéből – viszont az ízét nem befolyásolta egy ilyen csekélység.
A maradék holmijaimat begyömöszöltem a bőröndbe, aztán ketten együtt addig ültünk-térdeltünk rajta, amíg sikerült összehúzni a cipzárat - és már készen is álltam az indulásra. Úgyhogy volt még időm lejátszani egy parti Carcassonet Vilmával, miközben a család megbeszélte, hogy Gábor a repülőtérre menet kit hova vigyen, hol tegyen ki. Ez ugyan némi hangzavarral és gyermeki tiltakozással járt, de végül csak beültünk az autóba, és még egy kis plusz városnézésre is sor került – megláthattam egy pillanatra a Clinton-házat és az egyetemi sportlétesítményeket is.
A reptéren a portás(!) megkérdezte, hogy melyik légitársaság járatával megyek. A bőröndöm 44,5 fontot nyomott (kb. 20 kg), és Budapestig búcsút vehettem tőle – ahogy Gábortól is, miután megnyugodott, hogy rendben megvan a becsekkolás, és nem maradok a nyakukon 
Az kézipoggyászom átvilágításánál ugyan volt némi fennakadás, háromszor küldték vissza a hátizsákomat, aztán még kézzel is megkutatta egy vámos, aki végül nagy diadallal kiemelt egy csomag üvegkavicsot, hogy „ez volt, ami megzavart a készüléket’ - úgyhogy mindjárt le is szűrtem a következtetést, hogy a következő ilyen kapunál már eleve kiveszem a zsákból.
Az első utam Dallasba vezetett. Az idejövetelemmel ellentétben most teljesen tele volt a kisgép, viszont megint ablaknál ültem, és nem is repültünk túl magasan, úgyhogy remekül tudtam nézelődni.
Dallasban egy reptéri kisvonattal mentem át egyik terminálról a másikra, s némi hitetlenkeddéssel, majd megelégedéssel vettem tudomásul, hogy "kijátszottam" egy újabb átvilágítást. Ami azt jelenti, hogy megspóroltam egy hátizsák kipakolást és egy bakancs kifűzést (ugyanis helyhiány miatt bakancsban utaztam, és a szandált nyomorítottam a bőröndbe). Viszont a gépünk úgy sietett, hogy fél órával hamarabb érkezett, így jó két órányi várakozási időm volt.
Már az arkansasi reptéren írtam Daninak, hogy mikor érkezem - és konstatáltam, hogy ő már előbb írt, vagyis észben tartotta még korábbról a pontos időpontot; csak éppen munkahelyi teendői miatt némi késést jelzett a reptéri megjelenésében.
Dallasban folytattam vele a levelezést, és nyugtáztam a jelzését. Aztán már csak a várakozás maradt.
A repülőgépen kellemetlen meglepetésként ért, hogy az előttem lévő ülés (első sor beli) egyik lába olyan szélesen volt kiképezve, hogy a fél ülés alatti helyet elfoglalta. Így aztán nem állíthatom, hogy valami kellemesen tudtam utazni – fél éjszaka/nappal azzal telt, hogy próbáltam a maradék helyen, némileg kifacsart pózban kinyújtani a lábamat. Viszont minden üléshez volt saját kis monitor, úgyhogy amikor éppen nem aludtam, felváltva nézegettem az utazási információkat (éppen hol járunk, milyen magasságban, mekkora sebességgel halad a gép, mennyi idő van még hátra) és a Shrekket. Többnyire azért aludtam. Amúgy is teljesen le volt sötétítve az egész gép. Lámpák leoltva, ablakok redőnye lehúzva. Időnként felébredtem arra, hogy úgy ráz a gép, mintha valami nagyon gyenge minőségű földúton haladna, még a légikísérők is dülöngéltek néha, a biztonsági öv bekapcsolásra figyelmeztető jelzés meg végig érvényben volt, de mivel úgyis főleg aludtunk, ez nem bírt nagy jelentőséggel.
Londonban is két órányi időm volt, de itt ez éppen csak arra volt elég hogy elérjek egyik helyről a másikra. Előbb busszal tekeregtünk elég hosszan, amíg eljutottunk egyik terminálról a másikra, aztán még a terminálon belül több mint 15 percet gyalogoltam, amíg a megfelelő kapuhoz értem. Itt már magyar hangokkal is találkoztam, ha nem is sokkal.
Érkezésemkor az „elveszett" bőröndömet éjszaka hozták házhoz, s másnap vettük csak észre, hogy egy ronda szakadás éktelenkedik rajta. Akkor nem igazán volt időnk (s, gondolom, így utólagosan lehetőségünk sem), hogy reklamáljunk miatta, úgyhogy a budapesti érkezésemkor mentem oda ártatlan arccal a poggyászkezelő pulthoz, és közöltem, hogy van egy nagy szakadás a böröndömön. Különösebben nem izgatták fel magukat a bejelentéstől. Megkérdezték milyen járattal utaztam, és megadták a British Airways szerződött javítócégének a címét. Az senkit nem izgatott, hogy az utam túlnyomó részét az American Airlines-szal tettem meg. Gondolom, mindig az utolsó légitársaságra varrják rá a balhét, s hosszú távon kiegyenlítődnek a dolgok.
Mindezek után már csak annyi volt a dolgom, hogy kisétáljak az épület elé, és várjam a kicsi fiamat, aki olyan szerettel ölelt magához, amiben benne volt minden ki nem mondott várakozása és aggodalma – már csak ezért is érdemes volt elmenni, hogy erre érhessek haza!

Egy kis extraként az utolsó adag fénykép.
 

És ennek a kalandnak most itt a vége, fuss el véle.
 

május 1.
Reggel, a meleg hálózsákból (saját szobában!) kipislogva rájöttem, hogy este teljesen nyitva hagytam az ablakot – ami meg is érződött a szoba hőmérsékletén. Úgyhogy az utolsó adag fénykép válogatását is még betakarózva végeztem.
Még Kayentában ért bennünket a hír – mivel teljesen kizártuk az életünkből a hírközlő forrásokat, hát szeretteink aggódó e-mailjein keresztül – hogy Alabamában, ami tőlünk néhány állammal odébb volt, tornádó pusztít. Mi semmit nem észleltünk belőle, de itt, Arkansasban azért elég jól hatott az időjárásra. Már két hete naponta esik, volt egy időszak, amikor 5 napig egyfolytában trópusi zivatar volt, villámlással, mennydörgéssel és akkora esővel, hogy bezárták az egyetemet, mert a parkolók helyén tó keletkezett, és az áram is kiment egy-két épületben. Gábor főnöke mesélte, hogy az utcájuk végében megáradt a patak, és néhány házba is befolyt a víz (5 embert el is sodort az áradás, nem itt a városban, de valahol ebben az államban). Szóval izgalmas világ volt.
A dolgok utószele (?) még mindig érződik a városban. Reggel óta szemerkélt az eső. A zabkása reggeli után (mikor is volt, amikor utoljára ettem ilyet?) kiteregettünk, összegeztük az utazás költségeit és egyéb adatait, aztán bevásárló körútra indultunk. Aldi, Wallmart, Target (mert míg távol voltunk, a család nyert ide 100 levásárolható dollárt a könyvtárban, mivel olyan sokat olvastak), végül még a PackRat-be is beugrottunk vízálló, mégis szellőző szélkabátot venni. A (módosított) tervben az is szerepelt, hogy én ezalatt inkább a HobbyLobbyba megyek, de az vasárnap nem volt nyitva. Amúgy is mindent rohamtempóban intéztünk, mert ebéd után az Egyetemi színházba volt jegyünk egy Othello előadásra.
Fayetteville arról híres, hogy itt alakult az első Wallmart, amely mára a világ legnagyobb profitot hozó áruházlánccá fejlődött (és jó néhány más országban is megtalálható), és máig itt van a központ, és minden külföldi Wallmartnak is kell hogy legyen ebben a városban kirendeltsége.
Jó amerikai szokás szerint pedig nem csak gyűjtögetnek, hanem adakoznak is.
Az egyetem számos épületének építésében oroszlánrészt vállaltak, 3000 férőhelyes színházat építenek egy nem egészen 35.000 fős városban, novemberben lesz az átadása egy olyan gazdag képzőművészeti múzeumnak, amelyik a Guggenheimmel vetekszik, korábbi szponzorálások mellé most márciusban még 200.000 dollárt adományoztak, hogy két év után újból legyen szimfonikus zenekara a városnak. Többek között ezért is van az, hogy Fayetteville ma az USA 10 legélhetőbb városa közé tartozik.
Az egyetem összes tevékenységéhez adtak pénzt. Mivel a Wallmart Kínában is jelen van, ezért a városban a kínai kirendeltségnek is van irodája, ami erősen hat az egyetem kínai tanszékére is. És persze az egyetemi színház épületében is benne van jó néhány dollárjuk.
Ebéd után futólépésben mentünk a 15 perc gyaloglásra lévő színházba, amely Zs. nagy meglepetésére, és még nagyobb megelégedésére, teljesen tele volt. Egy Othello előadást láttunk, eredeti Shakespeare-i nyelvezettel, amit – állítólag – még az anyanyelvi angolok sem értenek tisztán. Ennek ellenére persze, a történet ismeretében teljesen jól követhető volt a cselekmény. Az egyetemen orvosin kívül minden más szak van, többek között színművészeti is, így az előadásokat a hallgatók adják elő.
Érdekes, modern rendezést láttunk, egyetlen (bambuszrudakból alkotott) díszlettel, amelyet két-három alkalommal egy muszlinfüggönnyel toldottak meg. Mai, de nem túlzott ruhákban, ötletes rendezési fordulatokkal, remekül megkoreografált mozdulatsorokkal – lendületes, jó előadás volt. A nézők lelkesen állva tapsoltak a végén – egyszer. Aztán a szereplők kimentek, a nézők varázsütésre abbahagyták a tapsot (csak egy-két magyar tenyér csattant még egy darabig), és véget ért a varázslat.
Az előtérben Gábor várt minket Bertával. Zs. és B. elindultak az uszodába, engem meg letettek a könyvtárban, hogy addig netezzek. Éppen kezdtem belemélyedni, amikor levelet kaptam Zsuzsától az uszodából, hogy az uszodát a vihar miatt fél órára bezárták, ha utána sem nyit ki, akkor korábban jönnek értem. S jöttek is. Mire kiértünk az egyetemről már egész jól esett az eső, s az út végére már szakadt. Úgyhogy az esőkabát (na jó szélkabát) és bakancs ellenére ronggyá áztunk. Még a zsebemben is folyt a víz! Még szerencse, hogy legalább a lábunk száraz maradt.
Az esőt hatalmas villámlás, dörgés kísérte, csak győztük behúzni a nyakunkat, amikor a becsapódásra egyből jött a dörrenés.
Kb. egy napi itt tartózkodás után Vilmának most jutott csak eszébe, hogy játsszak vele (mi úgy tippeltük, hogy ez lesz az első – vagy anyjuk ölelgetése után a második – mondatuk. Ehelyett ez a két programpont alapvetően törlődött az események láncolatából). Ő ugyan Monopolyzni akart, de végül sikerült megállapodnunk a Carcassone-ban, amit vacsora után a Kecskefogó kártyajáték követett. Ez részben szerencse, részben logikai játék, ütéseket kell (vagy nem kell elfogni), és az összeadott pontszámok számítanak. 8 körből áll egy teljes menet, és örömmel jelentem, hogy a nyolcból hétben nyertem, úgyhogy a teljes játékot is elsöprő pontszámmal fejeztem be. Zs. szerint, amióta ők játszanak, még senkinek nem volt 104 pontja. (Igaz, nem is igen szokták hárman játszani, inkább négyen vagy öten, és akkor eleve más a játék kimenete.) Én viszont hálásan gondoltam Anyura, Dédikére és a hatalmas lórum partikra, amelyek szintén adtak valami alapot ehhez a játékhoz.
 

április 30. – még mindig
Csak hogy biztosan meglegyen a mai napra rendelt kaland is, este még elugrottunk Zsuzsával Gábor főnökéhez, hogy visszavigyük a hűtőládát – és Zs. megmutassa, hogy én milyen konszolidált személy vagyok, tehát egyáltalán nem volt olyan őrültség ez az út 
Mivel valahova egészen a város szélére igyekeztünk, ahol Zs. eddig többnyire utasként volt, beállítottuk a szintén a főnökéktől származó GPS-be az ő általuk beprogramozott Home azaz Hazavezet címet.
Ezek után Zs. vezetett (persze már erősen félhomályban), én mondtam, hogy mit üzen a GPS, s ismét ő volt, aki a korábbi emlékei alapján rendszeresen felülbírálta. Ennek ellenére, némi ellenkanyarodás és többszöri újratervezés után csak eljutottunk oda, amit a GPS már „Ön célba ért” állapotnak minősített. Ott álltunk két olyan utca kereszteződésében, amelyek közül egyikbe sem készültünk, egy helyen, ami Zsuzsának egyáltalán nem volt ismerős. Ráadásul kb. egyen házakból állt az egész környék, úgyhogy még ez sem adhatott támpontot. Mint utóbb kiderült, amikor beprogramozták a címet, az ő környékük még olyan új volt, hogy a GPS nem ismerte, így a legközelebbi tájékozódási pontot adták meg neki.
Újbóli nekifutás és pusztán emlékezett alapján végül csak eljutottunk a megfelelő utcába, itt már csak fel kellett hívni Ágit, hogy ugyan mondja már meg, mennyi a házszámuk. S lőn világosság (a megfelelő garázsbejárónál).
Aztán már kezdhettük is mesélni, hogy mi történt velünk és mi újság volt a városban az elmúlt három hétben. Még közös helyszíneket és ismerősöket is találtunk a múltból. Nem hittem volna, hogy Arkansasban Bodrog-parti fürdésekről, Újszászi Károly fiáról, vagy a volt egyetemi professzoraimról fogok hallani.
Hazafelé egész jól megtaláltuk az utat. S már csak a csomagok szortírozása, az utazások végét jelentő mosás, rakodás maradt hátra.

Ime, az utolsó adag - magáról a kirándulásról legalábbis. Gondolom, itt a városban még készül majd néhány fotó, de az már elenyésző lesz ezek mellett.

április 30.
Reggel fél 7-kor ébredtünk. Ez a sok időzóna, meg a vándorlás kelet és nyugat között, erősen kihat a napkeltére és a napnyugtára is, úgyhogy az ember soha nem tudhatja, hogy ha hajnalt látja derengeni, az hány órát jelent, illetve este meddig lehet még világosságra számítani egy hosszúra nyúlt túrán vagy vezetésnél.
Ma is még félhomály volt, amikor szedelőzködni kezdtünk. Mozgolódásunkra a háziasszony is felébredt, úgyhogy bőséges reggelit kaptunk, tükörtojást, sonkát, lekváros kalácsot, narancslevet, teát, még Juni banánjának egy részét is megehettük – mivel mindketten az „ételt nem dobunk ki” elvet valljuk, felváltva esszük meg Juni maradékait; ami minden esetben önfeláldozás, vagy azért mert bevállaljuk mondjuk a müzlis, joghurtos gezemicét, vagy azért mert lemondunk egymás javára a fagyiról. Igaz, tegnap este Juni a vacsoránál részrehajlás nélkül osztogatta nekünk a tányérjából kimarkolt tejszínhabos epret – egyet nekem, egyet Zsuzsának, amíg el nem fogyott. Az eper alatti süteményrészt hajlandó volt egyedül is elfogyasztani.
Reggel ismét meglepődtem a nagy hőmérséklet különbségeken. Tegnap majdnem hőgutát kaptam, még este 10-kor is nagyon meleg szél fújt, ma reggelre viszont kifejezetten lehűlt a levegő, még szerencse, hogy az alapból tábori pizsamának szánt, később párnatöltelékké előlépett flanelingem kéznél volt.
Még ebédnél is majdnem elfújt bennünket a szél a nyitott piknikasztal mellől. Szerencsére kevesebb volt a kamion, mint tegnap. Az erős oldalszélben így is izgalmas kaland, amikor megelőzünk egyet-egyet, esetleg ők előznek meg minket.
Amikor az ember már szeretne nagyon hazaérni, akkor általában sokkal hosszabbnak tűnik az út. Délután már mi is trükköztünk a GPS-szel, nézegettük, melyik beállítással kínálja a legjobb megoldást. Kb. 30-40 mérföldre Fayetteville-től beállítottuk, hogy a legrövidebb úton vigyen minket. El is vitt mindenféle egyre kisebb, egyre kanyargósabb mellékutakon, a végén már egy kavicsozott földúthoz értünk, amikor feladtuk, megfordultunk és megmondtuk neki, hogy mégis inkább a leggyorsabb utat kérjük. Az utolsó mérföldeken még így is úgy éreztük, hogy semmit nem haladunk. Juni kedvenc énekei közé (kb. 20-szori ismétléssel) bekerült az „Ébred már a hajnaltündér” és a „Hejhó, hejhó, hej, énekelni jó”, mire végre sikerült rábeszélnem, hogy mást is hajlandó legyen meghallgatni, Zs. a volánnál 100 yardonként megkérdezte, mennyire vagyunk még, míg végre ismerős terepre, aztán meg végleg hazaértünk. Fél 6 volt, reggel még 5 órára lőttük be az érkezést.
Zsuzsa, Gábor meg Berta elrohantak az uszodába, Vilma teljes lelkesedéssel pesztrálja, babusgatja Junit, (aki rám sem néz azóta). (Berta és Vilma Zsuzsa 8 és 10 éves lánya, akik ez alatt a három hét alatt, apjuk védőhálója alatt, a teljes önállóság útjára léptek.) Én túl vagyok egy jó zuhanyon, egy finom krumplifőzeléken, a legfrissebb blogbejegyzésen.
Még két és fél napom van itt Fayetteville-ben, meg egy hosszú listánk, amit ez alatt teljesíteni szeretnénk.
 

április 29.
Reggel arra ébredtem, hogy Trunk kiosont a lakásból. Ezek szerint ma sikerült idejében felkelnie. Mi is felszedelőzködtünk, és mire visszaért az edzésről, éppen végeztünk a bepakolással, és már indultunk is.
A mai nap már a hazautazásé. Amarilloban, ami kb. 1000 km-re van, vár a következő host.
Még mielőtt az I-40-es főútvonalra rátértünk volna, beugrottunk pár percre egy Trade Postra körülnézni. Ezek a helyek a régi kereskedelmi csomópontok helyén épültek újjá – a legtöbb legalábbis erősen modernnek (vagy hamisítványnak) néz ki. ez viszont olyan volt, hogy el tudtam képzelni, hogy tényleg a bevándorló fehér telepesek idejéből maradt fenn. Még a bolt belső berendezése is olyan volt, a gerendákról lószerszámok lógtak, még az árut is sikerült úgy elhelyezni, hogy ne a chips meg a cola legyen a legszembetűnőbb.
A következő megállónk egy benzinkút volt, ahol végre szembetalálkoztam ennek az utazásnak a bögréjével. Már komolyan kezdtem pedig aggódni, hogy ezen az úton egyetlen bögre sem szólít meg.
Albaquerquiben beugrottunk valakihez, aki ismeri a santa fei hostunkat, és hajlandó volt átvenni a kesztyűket, meg a két útikönyvet, amit Annától kaptunk kölcsön.
Közben már jóval elmúlt dél, úgyhogy megálltunk egy pihenőhelyen. Akkora szél volt, hogy a két literes, majdnem tele vizesüveget is billegtette. A salátás zacskónak, a sonkás tortillának, a kéztörlésre használt WC-papír tekercsnek és hasonlóknak esélyük sem volt a széllel szemben. Még mi is alig bírtunk megállni a lábunkon.
Ez a szél amúgy is végigkísért bennünket Kayentától. A sivatagosabb részeken olyan porviharok voltak, hogy időnként látni is alig lehetett valamit.
A délután versenyfutás volt az idővel. Azt írtuk a hostnak, hogy 6 és 7 között érkezünk, és Zsuzsa mindenképpen tartani akarta magát ehhez. Ellenünk dolgozott viszont az egy óra idővesztés (mivel ez már megint egy másik állam volt), valamint a rengeteg kamion, amelyek itt is pontosan úgy viselkednek, mint otthon – ha csak egy pirinyóval is gyorsabban mennek, mint az előttük lévő jármű, gondolkodás nélkül bevágnak a belső sávba, aztán tartósan araszolnak ott. szinte látszik, ahogy gyöngyözik a kamion homloka az erőlködéstől, hogy megelőzze a másikat, miközben csak centiméterekkel halad előbbre hozzá képest.
Zsuzsa Amarilloig végig vezette a távot – ezek a hosszú távok a specialitásai. Én a „vészhelyzetekre” vagyok fenntartva. Mint például most is. A városba érve, a háztól kb. 2,8 km-re a balra kanyarodó sáv helyett a jobbra kanyarodóba került, ahonnan egy parkolóba keveredtünk. Na, ekkor érezte úgy, hogy innen már egy tapodtat sem tovább. Helycserés támadással leküzdöttük az utolsó pár km-t, és megérkeztünk ismét egy olyan vendéglátóhoz, akinél Zsuzsáék 17 éve is voltak már egyszer.
Nagy örömmel és nagyon kedvesen fogadtak bennünket, előkerült a 17 évvel ezelőtti bemutatkozó levél is, kaptunk finom vacsorát, Juni remekül elszórakoztatta a férjet, akinek 6 unoka mellett már nem jelentett problémát egy gyerekkel „elbeszélgetni”.
Ma volt William és Kathe esküvője. Mi csak a Walmartnál, a pénztári sorban állások közben lapozott bulvárlapokból csipegettünk fel információkat, így kicsit el voltunk tájolva, mert azt olvastuk, hogy Kathe a mézeshetek alatt jelentette be, hogy babát vár – de most képbe kerültünk. Háziasszonyunk egyik barátja nagy angolbarát, és az esküvő alkalmával valódi esküvői partit rendezett, amelyre mindenkinek gyönyörűen nyomtatott, királyi eleganciát tükröző meghívót küldött.
A háziasszonyunk ugyan elnéző mosollyal említette ezt a nagy angolimádatot, de valójában az ő háza is olyan volt, mint egy igazi viktoriánus kori lakás. Sötét, fa bútorok, virágos tapéta, az összes kiegészítő csupa virágos, madaras, indás, kacskaringós. Juni nagy örömére még a szobánkba is jutott egy körhintát formázó zenedoboz, amely, hál istennek, egy egész sor dalt játszott, nem csak egyetlen dallamot.
 

április 28.
Reggel fél 7-kor a felkapcsolódó álló lámpa, és a frissen felserkenő Juni ébresztett bennünket. Nem sokkal később a házigazdánk is előtámolygott a szobájából. Ő ugyan reggel 6-kor el akart menni edzeni, de a tegnapi éjszakázás neki is megártott. Úgy tűnik, nem vagyunk jó hatással a vendéglátóink edzési kedvére. Moabban Diane sem bírt felébredni, amikor ott voltunk nála.
Együtt reggeliztünk, aztán ki-ki ment a a maga útjára. Mi a Canyon de Chellybe, ahol Anasazi kultúrából való romok láthatók.
Ez a nemzeti park ugyan önmagában ingyenes (általában elég magas belépti díjat kérnek, viszont van éves bérlet is), viszont csak egyetlen olyan túraösvény van, amelyik szabadon járható. Mindenhova máshova csak fizetett vezetővel lehet eljutni.
A White House Ruin Trail egy platóról indul, és a sziklafal mentén, egy szerpentinen vezet le egészen a völgybe. Kellemes séta – lefelé. Ugyanez felfelé, immár a tűző napon, messze meghaladta Juni érdeklődési körét. A végén már a teljes süti tilalom sem használt, inkább a nyakban utazást választotta.
Annyira fáradt azonban mégsem lehetett, mert a következő három, autóval megközelíthető kilátót még nem aludta át. Lelkesen megnézte velünk együtt a mindenhol ott parkoló navajo művészek (és/vagy kereskedők) kínálatát – amiről igazán jó lenne tudni, hogy mekkora részben tükrözik a helyi tradíciókat, és mennyi belőlük a turistáknak szánt bóvli.
A White Hous Ruinnál viszonylag közelről lehetett látni a romokat – még így is kerítés mögül és kellő távolságra ahhoz, hogy esetleg meggondold magad, és mégis befizess egy vezetett túrára, amelyik közvetlenül is odavisz más romokhoz.
Messziről a kilátókból is látszottak romok. Az Anasazi nép még a navajok előtt élt itt, és kőből épített falvaik, épületeik voltak, jobbára a sziklafalak, barlangok falaival kombinálva. Mire a navajok ideértek, ez a nép, a sivatagosodás miatt, már eltűnt innen, a romok egy része viszont egész jól megmaradt ahhoz, hogy mutassa, milyen összetett házakat építettek.
A Canyon de Chelly után megnéztük az északi ágon, a Canyon de Muertoban lévő kilátó pontokat is. Ezzel már el is ment a napunk, a Navajo National Monumentre nem jutott idő. Legfeljebb azzal vigasztalódhattunk, hogy ott is hasonlóan kevés a szabadon látogatható ösvény.
Igyekeztünk 7-re hazaérni, mert a házigazdánk is akkorra ígérte magát, és szerettük volna megkörnyékezni, hogy főzzön nekünk valami finom vietnámi levest, vagy más ázsiai ételt. ő viszont másképp gondolta, és igazi amerikai hamburgerrel készült. Igaz, a grillezőt nem sikerült beüzemelni, ezért a húspogácsákat gázon sütötte ki, de az egyik haverja hozott hozzá sült krumplit, a másik pedig sajtos makarónit. Volt paradicsom, uborka, sajt, mustár, csípős szósz, szóval mindenki úgy állította össze a hamburgerét, ahogy akarta.
Juni ugyan a krumplit semmilyen formájában nem eszi, de mivel ez rácsosra volt vágva, és tésztának gondolta, úgy ette, hogy öröm volt nézni.
Utána még elszórakoztatta egy darabig a fiúkat azzal, hogy milyen érdekesen beszélnek az állatok Magyarországon (ez minden külföldivel hálás téma, jót lehet mulatni rajta, hogy más országokban egész mást mondanak az állatok).
Este tízkor aztán mindenki pánikszerűen ágynak dőlt – úgy látszik, nem csak mi voltunk fáradtak, hanem a házigazdánk is.
Juni úgy döntött, hogy ma ő alszik a padlón az anyukájával, így én felköltöztem a diványra. Éjszaka azonban mégis meggondolta magát, úgyhogy a hosszabb társalgás elkerülése végett gyorsan cseréltem vele. Onnantól kezdve aztán éber álomban azt figyeltem, hogy nem akar-e leveszekedni. Sikerült is rám hoznia a frászt, amikor a nagy párnája a fejemre esett, de ennél nagyobb kaland nem történt.
 

április 27.
Még tegnap elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, és reggel már viszonylag korán, fél 8 körül sikerült útnak indulnunk. Zion déli részén kezdtük a napot. Ebben a nemzeti parkban az év nagy részében nem lehet autóval közlekedni, csak az ingyenes buszokkal. Így aztán mi is leparkoltunk, és elkezdtük összeszedegetni a holmijainkat – úgy mint hátizsák, iratos táska, fényképezőgép, Juni ivópohara, cipője, sapkája, kabátja, a túrabotok. Zsuzsa éppen Junit halászta ki a kocsiból, amikor megláttuk, hogy közeledik a busz. Uccu neki, ajtók becsapva, kezünkben a mindenfélével rohanás a megállóhoz – a többi turista nagy derültségére. De legalább a busz megvárt bennünket, és az út is leég hosszan tartott a kanyon végéig, hogy Junit megfelelően felöltöztessük.
A Zion igazi nagy érdekessége a Narrow és az Angels Landing. Az első egy nagyon keskeny kanyon, ahol csak a patakban gázolva lehet haladni, illetve egyes részein – ha odáig is eljut az ember, - úszni is kell. Erről az élményről, megfelelő felszerelés hiányában, alapból lemondtunk, de odaérve kiderült, hogy a magas vízállás miatt amúgy is le van zárva. Így csak a túra kezdőpontjáig sétáltunk el, hogy egy kicsit bekukkantsunk a kanyonba. Egész addig betonozott járda vezetett, amelyet éppen felújítottak. Három hernyótalpas kiskocsi folyamatosan hozta a betont. A mi tempónkkal haladva kbk. ötször találkoztunk velünk oda-vissza, ilyenkor felváltva udvariasan kitértünk egymás elől, és kedvesen mosolyogtak ránk. Hiába, egy nemzeti parkban még az útépítő munkástól is elvárják, hogy jól bánjon a turistákkal. Bár Zsuzsa szerint, takarékossági szempontból, simán rangerek furikáztak a betonnal,.
Az Angels Landing, amelyik három buszmegállóval odébb volt, magas és meredek helynek van említve, ahol külön kiemelik, hogy tériszonyosok és kisgyerekek számára nem ajánlott. A fényképek meg a helyi szemrevételezés alapján nem tűnt ANNYIRA veszélyesnek, legalábbis az a szakasz, amit beláttunk, de persze messziről minden más. És különben is savanyú a szőlő. Mert azért Zsuzsa bokája sem javult még meg teljesen, így aztán, ezzel a felállással, nem sok értelme lett volna nekivágni – főleg, hogy az időtényező is közrejátszott.
Inkább egy alagúton keresztül elmentünk egy oldalághoz, ahonnan felmásztunk egy remek kilátóhelyre.
A Big Water Visitor Centernél végre némi dinoszaurusz csontvázba is botlottunk. Ezeken a helyeken gyakran vannak kisebb kiállítások a környék nevezetességeiről, látnivalóiról. A rangertől azt is megtudtuk, hogy Arizonában, ahova mindjárt átérünk, egy órával kevesebb van, mert ők nem tértek át a nyári időszámításra. Így aztán nyertünk egy órát. Sajnos ez sem volt elég, hogy elérjük az utolsó Vízduzzasztó túrát a Page melletti gátnál, de azért kívülről megcsodáltuk a valóban monumentális építményt. Utána, mivel bőven volt még időnk,, leautóztunk/sétáltunk a tóhoz is, hátha ki tudjuk deríteni, hogy mennyiért lehetnek kenut bérelni. Ez ugyan nem sikerült, viszont találtunk egy banánt a tóparton, amit jó ízűen elfogyasztottunk.
Az informátorok, a térkép és emberi számítások szerint is Kayenta kb. 90 percre van Page-től. Ennek ellenére, fő úton, picivel a megengedett sebesség felett haladva, több mint két óránkba telt, míg megérkeztünk. Közben persze már teljesen ránk is sötétedett, így a feladat, hogy megtaláljuk a kórházat, ahonnan a vendéglátónkat fel kellene hívni, megint átment a kihívás kategóriába. A fényszórónk fényét ugyan sikerült valamennyire növelni, de a városi közvilágítás és a felfestések minősége továbbra sem változott, ezért aztán elég nehezen boldogultunk. Végül csak megtaláltuk a teljesen kihalt klinikát. Miközben Zs. bement érdeklődni, én a rokkant parkoló előtti úton álldogáltam, gondolván, hogy ezen a kései órán bizonyára nem zavarok senkit. Hát nem jól gondoltam. Az épület ellőtt megjelent egy biztonsági őr, és nagyon nézegetett. Mondani azonban nem mondott semmit – nekem. Viszont felhívta a járőröző biztonsági őrt, aki meg is érkezett, és közölte, hogy a tűzoltási útvonalon állok, és el kell hagynom ezt a területet. Mindenesetre engedékenyen hozzájárult, hogy a rokkant parkolót használjam
További várakozás után, miközben Zs nem került elő (mint kiderült a nővérrel beszélgetett), egyszer csak leparkolt mellénk egy autó, amiből kiugrott egy szimpatikus ázsiai fickó, akiről egyből gondoltam, hogy csakis a vendéglátónk lehet. Összeszedtük Zsuzsát, aztán követtük a fickót hazáig. Kiderült,hogy nem óvatosságból mondta, hogy a kórházon keresztül lépjünk vele kapcsolatba, hanem egyszerűen azért, mert egy olyan telepen lakik, ahol az utcáknak nincs nevük, így nem igazán tudott címet adni.
Ennél sokkal érdekesebb volt viszont, amikor az is kiderült, hogy a Navajo rezervátum területén, egész Arizonától eltérően, alkalmazzák a nyári időszámítást. Így aztán, miközben mi azt hittük, hogy nagyjából jól állunk az idővel (na jó, egy kicsit csúszásban vagyunk), már erősen az éjszakába nyúlt az érkezésünk. Aggódott is értünk Trunk, hogy esetleg valami baj ért bennünket.
Mindenesetre nekiállt főzni, és viszonylag rövid idő alatt össze is ütött egy finom , rizs, fetasajtos saláta vacsorát. Utána még beszélgettünk egy kicsit, úgyhogy végül is éjfél után keveredtünk csak ágyba. Illetve a nappaliban a padlószőnyegre. A padlószőnyeggel még nem is volt baj, izgalmasabb volt, hogy a nappaliban az állólámpa automata ki-bekapcsolgatásra volt programozva (mint az amerikai filmekből tudjuk, ez a rablók elriasztását szolgálja az élet jeleinek imitálásával). Este Zs. jött be utoljára a fürdőszobából, és meglepődött, hogy miért kapcsoltam le a lámpát. Én viszont, már a hálózsákban azon gondolkodtam, mikért kapcsolta le a lámpát, amikor 5 perc múlva itt kell keresztül botladoznia.
 

április 26.
Némi cereal és vajas piritós után elindultunk a mai kalandtúrára. A Zion nemzeti park középső részén vettük célba, ahol fent a hegyek között van egy víztározó, s ott terveztünk kirándulgatni. Haladtunk is szépen felfelé a szerpentinen – egyre keskenyebb és egyre gyengébb minőségű úton, és már egész jól megközelítettük a célt (ami ebben az esetben még mindig sok mérföldet jelent), amikor az addigi szeles, borús, esős idő mellé még hirtelen egy hóakadály bejött. Az út nagyobb részét elborította a jeges, összevissza taposott hókupac, amelyikről elég gyorsan megállapítottuk, hogy terepjárónak valószínűleg nem akadály (azért is volt annyi nyom beletaposva), de a mi alacsony felépítésű autónkkal elég kétséges az átjutás. És akkor még azt sem tudhatjuk, hány ilyennel találkoznánk még feljebb. Úgyhogy korábbi havas tapasztalataink alapján inkább módosítottunk az útiterven és visszafordultunk. Jóval lejjebb találtunk egy szimpatikus parkolót, ahonnan a Grapewine Trail indult. Még csak a készüllődésnél, sajtevésnél, és hasonló fontos tevékenységeknél jártunk, amikor mellénk penderült egy ranger, és megérdeklődte, mi járatban. Kicsit felhúzta a szemöldökét, amikor mondtuk, hogy ezt a túraútvonalat tervezzük éppen megjárni, de a „jobb informálni, mint tiltani (amit úgysem tudok ellenőrizni)”szellemében elég higgadtan előadta, hogy egy rövid séta után egy elég meredek ösvény következik, amint ugye nem csak le kell menni, de aztán fel is jönni, és végig fogni kell a gyerekek kezét, mert kaktusz szegélyezi az egész ösvényt. Viszont van itt a közelben egy remek másik ösvény, ami kifejezetten gyerekeknek (is) való kellemes, szintes séta. Mi viszont arról tájékoztattuk, hogy Juni sokkal jobban élvezi a kihívásokkal teli terepet, mint az unalmas sétát. Ebben maradtunk. Ő elrohant valahova, mi még ebédeltünk egy kicsit, s mire indulni készültünk, megint előkerült a ranger, két fiatalabb kollégájával, akikről kiderült, hogy abból a folyóvölgyből jöttek, ahova mi készülünk, és 20 percig tartott nekik, amíg felkapaszkodtak az ösvényen.
Azért persze elindultunk, de az ösvény tényleg elég meredeknek tűnt, és tényleg már az elején megjelentek a kaktuszok. Úgyhogy végül is elálltunk az ötlettől – főleg mert már elég tapasztalatot szereztünk arról, hogy a ranger és/vagy leírás által megadott időtartamokat mennyivel kell felszoroznunk, hogy a valós teljesítményünknek megfeleljenek.
Megint visszafordultunk, és ismét fölfelé mentünk egy jó darabot, amíg elértük a Wildcat Trailt.
Elvileg itt egy sima sétánk lett volna egy fenyőligetben – életemben ennyi tobozt nem láttam még egy helyen elszórva -, egy szép kilátópontig. Gyakorlatilag viszont a két patakátkelés után, amelyek a korábbi pataktúránk után már kismiskának tűntek, egy elágazáshoz értünk, és mi persze inkább a sziklás részt választottuk Mi által elég hamar egy MÁSIK gerincen találtuk magunkat. Azt nagyjából persze tudtuk, hogy kellett volna igaziból lennünk, de a két gerinc között (mint általában) volt egy völgy is. Úgyhogy meglett a mai napra kirendelt mászásunk is. Juni lefelé még lelkesen kepesztett, de a hegymenet, úgy tűnik, kimaradt belőle. Még sziklamászás formájában sem lelkesedett a dologért. Sőt, egy idő után már a sajt, keksz, ananászkonzerv és hasonló ígéretek sem nagyon segítettek. Végül persze csak visszajutottunk az eredeti ösvényünkhöz, és még a kilátópontig is elértünk, ahonnan szépen be lehetett látni a környező völgyekbe. Külön érdekesség volt, hogy a homokkő és márga sziklák között ez az egy kiszögelés bazaltból volt.
A visszaúton, a patakátkelések után Juni valahogy a nyakamban maradt már egész a parkolóig. Amiből egyrész az derült ki, hogy egész jó formában vagyok, mert nem éreztem magam fáradtnak (igaz, hogy szintes menet volt végig), másrészt az, hogy egy alvó gyermek sokkal súlyosabb (főleg, ha a fejemet használja párnának), harmadrészt meg az, igaz csak másnap, hogy jó, hogy azért csak nem kezdtem el előbb már hamarabb beszállni a cipelés projektbe, mert a térdem utólag erősen megérezte a többletterhelést.
A parkolóból épp akkor kanyarodott ki egy autó, amikor odaértünk, és a bent ülők még gyorsan kikiabáltak, hogy merre menjünk el egy nem jelölt ösvényen, ahonnan nagyon szép a kilátás. Tényleg szép volt!.
Sikerült emberi időben hazakeverednünk. A család éppen vacsoránál ült, és minket is meginvitáltak egy kis kínai vokos zöldséges csirkére rizzsel. A vacsora aztán átment beszélgetésbe, ami az előző két estén (és reggelen) nem igazán sikerült, hiába próbálkozott Zsuzsa teljes erőbedobással. Igaz, elég rosszkor érkeztünk ide, a feleségnek egy hete halt meg a mamája, a férj mamája pedig végstádiumban van, ami így együtt eléggé rányomhatta a bélyegét a pillanatnyi hangulatukra. Bár ettől függetlenül is megvoltak a problémáik. Eredetileg Kaliforniában laktak, ahol a férjnek, aki illusztrátor, két állása is volt, míg a feleség életét , háziasszonyként, teljesen kitöltötték a iskolai és közösségi önkéntes munkák. A hatalmas ingatlan adók elől költöztek át Utahba, itt viszont a férfi nem talált munkát, így egy idő után a nő ment el dolgozni, s azóta is ez a felállás. Nem tűnik túl boldognak. A férj nagyjából elvan a háztartással, és közben – eléggé lazán, ékszerkészítéssel foglalkozik. Micsoda szerencsés helyzetben vannak egyesek. Az ékszerekhez szükséges féldrágakövek egy jó részét a környező hegyekben gyűjtögeti be, sőt van egy ennél is egyszerűbb módszere: amikor valahol a környéken építkeznek, és az alapokat ássák, odasétál, és körülnéz, hogy mi kerül elő a földből. Mutatott egy három ökölnyi csodaszép színű kék achátot, amit a szemben lévő telekről gyűjtött.
Megmutogatta a műhelyét is, a kővágó, - csiszoló, -polírozó berendezéseket, amelyet java részt ő épített, a rengeteg nyersanyagot, amelyet gyűjtött meg összevásárolt. Csak éppen az időt nem találja rá, hogy rendszeresen foglalkozzon vele. Pedig szépeket készít, részben dróttal, részben gyönggyel befoglalva (ez utóbbi már a feleség munkája).
Játszottunk néhány partit a kártyával is, amelyet ő tervezett. Reméltem, hogy valami új játékot tanulok, de az Uno egy szinte változatlan típusa volt, csak más kártyalapokkal. Azért persze jól szórakoztunk, egész addig, amíg a kislányunknak el nem érkezett a lefekvés ideje. Akkor a kártyázás abbamaradt, helyette egy rövid eltűnés után ismét előkerült a kislány, és vad szaladgálásba kezdtek Junival a szobában, miközben mi békésen beszélgettünk. Többek között kiderült, hogy az a szakasz, amire nap közben rátévedtünk, egy eléggé izgalmas túraútvonal része, amelyiken időnként komoly sziklamászó szakaszok is vannak, engedélyköteles, ráadásul éppen aznap ketten el is tűntek rajta. Amikor bemondta a rádió, a házigazdánk persze egyből ránk gondolt. Pedig mi hárman voltunk, ráadásul be sem jelentettük, hogy az azon az ösvényen (is) megyünk.
Érdekes volt, amit a CouchSurfinges élményeikről meséltek. (Ez a Servashoz hasonló, de jóval lazább – tényleg főleg csak szállást kínáló – szervezet.) Főleg kerékpáros vendégeik vannak, mert van itt valami ismert kerékpáros útvonal, a Western Express, amelyik pont itt halad keresztül, s a kerékpárosok egymásnak adják az ő címüket. Így aztán van, hogy egyszerre 6-8 ember is alszik szanaszét a lakásban meg a verandán.
 

április 25.
Húsvét hétfő itt nem ünnep. A vendéglátóink is mentek, ki munkába, ki iskolába. Mi is elég hamar összeszedelőzködtünk az induláshoz.
Az első utunk a Walmartba vezetett, ahol feltöltöttük a sajt- és kekszkészleteinket, és vettünk megint egy grillcsirkét ebédre. Zsuzsa lába nem sokat javult az éjszakai állott vizes borogatástól, ezért a Walmart-túrát egy elektromos bevásárlókocsiban vezette végig, Juni nagy örömére.
Ugyanezt a túrákon már nem tudta megtenni. Így aztán a két túrabotjára támaszkodva, és a megrándult lábán lábujjhegyen pipiskedve próbált minél kevesebb fájdalommal és minél nagyobb hatékonysággal haladni. Az első túra nem igazán nyerte el Juni tetszését – egy közeli kilátópontra kapaszkodtunk fel -, de szerencsére visszafelé kiszúrt magának egy két gyerekes családot, és amikor azok már látótávolságon kívül kerültek, utánuk iramodott. Ők meg, mit tehettek mást, „örökbe fogadták” egy kis időre. Aztán bevártak minket, és visszaszolgáltatták a gyermeket.
Az első túra sikerein felbuzdulva úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a másikat is, amit már korábban terveztünk. Kellemes 4 mérföldes séta egy patakmederben – ez volt az elmélet.
Gyakorlatilag először le kellett jutni a patakmederhez, aztán meg elkezdődtek a mederátszelések. Az ösvény folyamatosan változtatta a helyzetét a patak két oldala között, ráadásul a víz is elég magas volt, úgyhogy jó néhány kő, amelyik az átkelést szolgálta, víz alatt volt.
Az első pár átkelésnél – amikor még nem tudtuk, hogy végül összesen 41 lesz, csak az egyik irányban – még mindig előrementem, kipróbáltam a köveket, leraktam a hátizsákot a túlparton, aztán visszamenten Juni botjaiért (az ösvény kezdeténél, az ismertető tábláknak támasztva számos remek bot kellette magát, így mi is magunkhoz vettünk egyet-egyet, bár akkor még nem tudtuk, hogy ténylegesen is milyen hasznos lesz majd) és azokat is átvittem, aztán visszamentem Juniért, és őt is átvittem. Zsuzsa meg a maga két botjával próbált úgy átevickélni, hogy lehetőleg minél kevésbé támaszkodjon a fájós lábára.
A szemben jövőktől a legkülönfélébb információkat kaptuk arról, hogy milyen messze van az ösvény vége – viszont legalább azt nem mondta senki, hogy nem lehet átkelni a patakon.
Az odautat majdnem 4 óra alatt tettük meg. Igaz, már fél 4-kor úgy döntöttünk, hogy még egy fél órát megyünk, aztán visszafordulunk, de pont ekkor találkoztunk valakivel, aki szerint már nem sok volt a végéig, aztán meg már nem akartunk visszafordulni, mert most már biztosan tényleg nem sok van hátra – szóval a végén háromnegyed 6-kor értük el a csodálatos kanyon véget, ahol narancssárga, vörös és zöldes árnyalatú sziklák váltakoztat, és még sast is láttunk a magas és meredek sziklafalak felett repülni.
Az viszont egyértelmű volt, hogy a visszaútra nincs ugyanennyi időnk. Még szerencse, hogy Juni, aki odafelé elég vontatottan jött, most hirtelen megemberelte magát, és elég sokáig futva tette meg a patakátkelések közti szakaszokat. Visszafelé már mi sem voltunk olyan óvatosak, sokkal lazábban kezeltük a víz alatt lévő sziklákra lépést, meg hasonlókat. Minden esetre remek edzés volt nekem 82-szer felemelni és karon ülve átvinni a patakon egy 15 kg-os gyereket, aki ráadásul még nem is kapaszkodott a nyakamba – és persze csak fél kézzel fogtam, mert a másik kezemmel a botra támaszkodtam. Junit, a kezdeti lelkesedés után még különböző fánkra és egyebekre vonatkozó ígéretekkel is tudtuk csalogatni egy darabig, csak az utolsó másfél mérföldön dőlt ki, úgyhogy a végén a nyakamba vettem, és úgy vittem (át az utolsó ingatag patakátkelésen is). Sem időnk, sem energiánk nem volt arra, hogy minden métert kikönyörögjünk belőle, és az út nagy részét így is nagyon szépen teljesítette. Végül is a visszafelé vezető utat 1 és háromnegyed óra alatt tettük meg – hiába a ló is jobban igyekszik, ha már érzi, hogy hazafelé tart, a saját istállójába.
A végén még egy kis csokis fánkra (és tisztábatevésre) is jutott idő a parkolóban. Különösebben nem kellett senkire tekintettel lennünk, mi voltunk már az egyetlenek a parkolóban. És még így is sikerült világosban hazaérnünk a házigazdáinkhoz.

április 24.
Reggeli, tea, csomagolás, eső és havazás megtekintése.
Előzőleg még el akartam ugrani a temetőbe, ami a városka szélén volt, nem túl messze a moteltől, de Zsuzsa félt, hogy túl sok időt töltök ott, úgyhogy inkább arra szavazott, hogy ők is eljönnek velem, úgyis útba esik. Csak sajnos indulásnál már annyira szakadt az eső és a hó, hogy inkább nem szálltunk ki, nem akartuk mindjárt elázással kezdeni.
Amire felértünk a Bryce canyonba, már masszívan szakadt a hó. Nem is volt túl nagy forgalom! Mi is először a Visitor Centerbe mentünk, érdeklődtünk, hogy milyenek az időjárási kilátások errefelé és távolabbi vidékeken. Megnéztük a múzeumot meg az ismeretterjesztő filmet is. Majdnem minden ilyen helyen van valami kis filmecske a környék nevezetességeiről, a látnivalókról, fellelhető állatokról (csíkos mókustól a hegyi oroszlánig), növényekről, egy kevés a történelméről.
Mire ezzel végeztünk, a hóesés elállt ugyan, de a felhők még mindig nagyon alacsonyan voltak – akár úgy is fogalmazhatnék, hogy totálisan ködbe borult minden. Azért kinéztünk egy-két kiilátópontra, ahova egyáltalán el lehetett jutni autóval – ugyanis a park egy része le is volt zárva a hóviszonyok miatt.
Szépen elcsorogtunk a Red canyonig, ami látványosságban a Bryce-hoz hasonló, csak jóval kisebb területen, s miután ilyen közel van a Bryce-hoz, hát az a legtöbben inkább odamennek. Mi viszont itt is benéztünk egy-két canyonba. A parkolóban találkoztunk egy kanadai férfival, akivel gyorsan információt cseréltünk. Mindig érdekes, hogy mások mit néznek meg a környéken, és mit a terveik. Megtudtuk tőle azt is, hogy nyitva van az itteni Visitor Center, pedig Zs. azt olvasta ki valahonnan, hogy május elejéig nem nyitnak ki.
Mindenesetre, ha már itt jártunk, elindultunk ebben a canyonban. El is jutottunk a 2. patak kereszteződésig, ahol Juni leragadt, és nem akart továbbmenni. Végül én ott maradtam vele tocsikálni, Zs. meg elügetett az ösvény végéig, hogy megnézze a kilátást. Mi közben fadarabokat úsztattunk, átalakítottuk a patak medrét (igaziból csak egy kis vízfolyás volt, úgyhogy folyton meg is akadtak benne az útra bocsátott falevelek), énekeltünk és néptáncoltunk. Főleg én, mivel a rajtam levő nagyobb mennyiségű ruházat ellenére is eléggé fáztam álldogálás közben. Némi bíztatásra a következő patakkereszteződésig ugyan eljutottunk, de onnan aztán se té, se tova.
Visszaérkezve Zsuzsa elmesélte, hogy a kilátópontból a Visitor Center is látszott, meg egy másik érdekes kanyon is, úgyhogy ez lett a következő célpont.
Két kisebb túrát is csináltunk, az egyik egy patakmederben haladt, vörös homokkő sziklák között, és ahol kiszélesedett a meder, ott remek kavicslelőhelyek voltak. Zsuzsa megült egy kidőlt fán, és gyönyörködött a tájban, mi meg Junival kavicsokat gyűjtögettünk. Ő az övéit lelkesen belehajigálta a patakba, én igyekeztem megmaradni az előirányzott 2-3 darabnál, úgyhogy mindig, amikor találtam egy még szebbet, akkor egyet kiselejteztem.
A másik túra sem volt hosszú, de nagyon szép sziklaívek között és alatt vezetett. Még egy kis kőből épített és ágakkal lefedett kunyhófélét is találtunk. Igaziból halvány fogalmam sincs, mi lehetett a célja, mert olyan alacsony és keskeny volt a bejárata, hogy Juni is éppen csak hogy befért volna rajta.
Mire mindezzel végeztünk, már erősen benne voltunk a délutánban, úgyhogy ideje volt indulni a hosthoz.
A GPS előzékenyen mondta az általa tervezett útirányt, mi viszont egy idő után észrevettük, hogy nem arra szeretnénk menni, hanem egy „scenic road”-on (azaz olyanon, amely vadregényesebb helyen vezet keresztül. Úgyhogy visszafordultunk, és a másik irányba mentünk inkább. A városkában, amelyen keresztül haladtiunk, már jelezték, hogy a Cedar Break leágazás le van zárva. Ez egy bekötő út, amelyik az általunk választott útról nyílik, de nem is számítottunk rá, hogy arra is ráhajthatunk, úgyhogy nem foglalkoztunk vele. Aztán voltak további táblák is, pl. hogy hóeltakarítás csak nappal van, meg hogy március 31-ig kötelező a hólánc, és főleg, hogy „Ez az út nem a 86-os”!!!! Erre már kezdhettünk volna gyanakodni, de az út száraz volt, az idő nyugodt, úgyhogy nekivágtunk.
A vadregényességben nem is volt hiány. Nyírfák és fenyők zöld-fehér keveréke között haladt az út, és csak itt-ott volt egy-egy megszürkült hófolt. Az elején. Ahogy hajtottunk felfelé a hegyen, előbb az eső kezdett szemerkélni, aztán a havas eső. Az út egy ideig még tiszta volt, bár két oldalt lassan már megjelentek a korábbi havak félrekotrásával képződött 1-1,5 méteres hófalak. Aztán a szél is kezdett feltámadni, a hó is eleredt egy kicsit, az út egyre fagyosabb és jegesebb lett, lassan már a korábbi autónyomok sem látszottak. Zsuzsa buzgón kapaszkodott a kormányba, közben azt számolgattuk, hogy arra már nem elég a benzinünk, hogy visszaforduljunk, és mindketten abban reménykedtünk, hogy Cedar Breaknél, ahol a lezárt útelágazás van, már elérjük a legmagasabb pontot, és végre újra lefelé haladunk. Sok minden megfordul ilyenkor az ember fejében – én többek között arra gondoltam, hogy még egy lapátunk sincs, amivel kiáshatnánk magunkat, ha beragadunk valamiért a hóba. (Utoljára múlt télen volt szükségem lapátra, amikor Sárospatakon a hátsó bejárat megközelítése közben kétszer is elakadtam a garázs soron. Most legalább annyira örültem volna, ha van nálunk valami biztonsági alkalmatosság.)
10806 láb magasan voltunk, amikor elértük a hágót. Innen már tényleg lefelé vitt az út, de azért olyan nagyon még nem tudtunk megkönnyebbülni, mert 8-13%-os lejtőket írtak ki, és még mindig teljesen jeges-havas volt az út. Úgyhogy Zs. a téli autózás minden „gyönyörűségét” kiélvezhette. Én meg az anyósülésből adtam a tippeket, hogy hogyan fékezzen, és mennyire húzódjon félre. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre megint hó mentes útra értünk, aztán elértük Parowant, ahol azonnal tankoltunk is. Közben besötétedett, úgyhogy az út többi részét, már nem túl remek reflektorunk fényénél tettük meg. El is néztük a főútra való felhajtást, és a vele párhuzamos, jóval gyengébb minőségi úton tettük meg a hátralévő távot Cedar Cityig.
Nem vagyok túl lelkes híve a GPS-nek, szeretem magam eldönteni, hogy merre megyek, de az tény, hogy utcák megkeresésénél nagyon hasznos. A segítségével egész hamar odataláltunk a vendéglátóinkhoz. Igaz, a GPS által ajánlott első három balra kanyarodást elpasszoltuk, olyan sötét volt, és annyira nem látszottak a felfestések (meg a széles úton a bal oldali keresztutcák), hogy egyszerűen nem éreztük, hova is kéne kanyarodni. Úgyhogy végül egy lámpás kereszteződésben sikerült megoldani a feladatot, ahonnan aztán a GPS némi újratervezéssel elvitt a megfelelő utcába. A házszámot már nekünk kellett megtalálni, ami szintén nem volt egyszerű, mert errefelé nem divat kiírni az ilyesmit. Ráadásul utcai világítás sem volt.
Azért csak oda találtunk, Zsuzsa boldogan bekopogott az ajtón, aztán jött lelkesen jelenteni, hogy itthon vannak, kedvesek, barátságosak. Nagy lelkesedésében viszont félrelépett, és megrántotta a bokáját, így az est hátra lévő részében csak sántikálni tudott. Mindenesetre az előző órák izgalmai után elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy hamar ágyba roskadjunk. Házi gazdáink szintén, mivel egy több napos családlátogatásos útról értek éppen haza. Az egyetlen gyenge láncszem Juni volt, aki a hágón való átautózás közben (hál istennek) végig aludt, így most friss volt és üde. De szerencsére a sötétben hamar elaludt ő is.
Éjszaka viszont felébredt, és inni akart. Először csak lapítottam, és reméltem, hogy Zsuzsának sikerül lebeszélnie erről, de végül rájöttem, jobban járok, ha kitalpalok a konyhába egy pohárért, és hozok vizet. Aztán a fejemre húztam ismét a hálózsák kapucniját és már aludtam is ismét.
 

április 23.
Ahogy az előző bejegyzésből már kiderült, reggel havas esőre ébredtünk, és ezért nem nagyon kapkodtuk el az indulást. Azért 10 óra körül útra keltünk, abban a reményben, hogy kiderül az ég.
Ez ugyan csak részben teljesült, de azért – minden meleg cuccunkat magunkra véve – elindultunk. Minden havas volt, szemerkélt az eső, olvadt – ebből következően a terv az volt, hogy Zs. végig a hátizsákban viszi Junit, hogy legalább ő ne legyen nyakig sáros.
A Sunrise View-tól indultunk a Királynő kertjének nevezett, valóban csodálatos sziklaképződmények felé. Zs. remek útvonalat választott nekünk, de sajnos egy idő után kiderült, hogy egy szakasza le van zárva (valószínűleg a hó meg a síkossá vált ösvény miatt), így kicsit módosítani kellett az útvonalon.
A másik módosítás meg az volt, hogy pihenni is meg kellett állni, és persze nem sikerült Junit benne tartani a hordozóban. Amint kiszállt, értelem szerűen egyből nyakig sáros is lett (amilyenek addigra már mi is voltunk), így aztán már visszatenni sem lehetett, muszáj volt végig jönnie az út második szakaszán. Mit mondjak, hosszadalmas munka volt. Hasonlított az előző napihoz, csak még az időjárás is ellenünk volt. Bevetettük az aszalt sárgabarackot, az almát, a sípomat, ígérgettünk neki majmot a tévében (reggel egy majmos rajzfilmet nézett), száraz pelenkát az autóban, meleg levest – még nyaklevest is, de így is éppen hogy csak araszoltunk.
Végül Zs. már elküldött előre, hogy legalább az az érzése ne legyen, hogy még én is ott szenvedek neki. Persze, így sem volt sokkal jobb, mert akkor meg azon filóztam, hogy még sem kellett volna ott hagyni őket egyedül. Bár annyira egyedül azért nem voltak, akadtak rajtunk kívül is turisták, de senki nem ajánlkozott, hogy egy ilyen aranyos kis sárgombócot felvegyen, és vigyen.
Negyed 6 lett, mire elértük a Bryce View kilátópontot (kb. 5 mérföldes út). Itt fél órányi időt töltöttünk, abban a reményben, hogy sikerül Junit kivakarni a sárból. Ez persze hiú remény volt, viszont a cipőjét, amit Zs. még vízzel is mosogatott, már nem tudtuk újra a lábára húzni, úgyhogy a sáros anorák elleni védelemül nylonzacskót húztunk a lábaira, a hideg ellen meg az én két tartalék kendőmbe bugyoláltuk őket. Ezen kívül még ráadtuk Zs. egyik kabátját, és körbetekertük egy száronggal – mert hogy innen még további 3 mérföld volt a kocsiig. Nagyjából szintben – igaziból föl-le. Én is ki voltam már, de Zs., hátán Junival még inkább. Úgyhogy sűrűn megálltunk gyönyörködni a tájban. Közben persze siettünk is volna, mivel már mi is nagyon fáztunk – az egész napos ácsorgás, kuncsorgás, imádkozás alatt alaposan átfagytunk (és kissé az idegeink is cincálódtak – persze éppen csak egy hangyányit).
A motelbe visszatérve kiderült, hogy nem működik az ajtó nyitó kártyánk, úgyhogy irány a recepció, ahol aktiválták – elnézést ugyan nem kértek a kellemetlenségért, de legalább így már bejutottunk a szobánkba, és neki állhattunk a régóta kigondolt zacskós leves megfőzésének. Meg a fűtésnek. Meg Juni fürdetésének. Aztán végre a meleg zuhanynak is.
A levest feldúsítottuk egy kis tegnapról maradt zöldbabbal, meg egy csirkemell konzervvel, amitől tetemesen feljavított zamatot értünk el (a la Wodehouse), aztán az este betetőzéseként még egy barackkonzervvel is megvendégeltük magunkat.
Juni már attól a pillanattól felélénkült, hogy a Bryce View-nál leülhetett a padra. Még este is teljesen elemében volt – csak mi bírtuk már kicsit nehezebben a gyúrődést.
 

Esik a havas eső, a kanyonban, amelyik feljebb van, a hó. Meleg motelben vagyunk, teát is főzünk - ritka luxus, úgyhogy nem kapkodjuk el az indulást.

Reggel még átnéztem a maradék fényképeket, ez az utolsó másfél nap terméke.

Most reggelizünk, aztán indulás a havas kanyontúrára.

április 22.
Jó hideg volt az éjszaka, az autó is lehűlt. Juni éjszaka többször is felébredt – vele persze mi is. Reggel örömmel fogadtuk a világosságot. Érdekes módon, vagy az autóban fogyott el nagyon az oxigén, vagy a magasságot éreztük, de mindketten kapkodtuk egy kicsit a levegőt.
Juni mélyen aludt, úgyhogy elindultunk felderíteni az ösvényt, amely egy irányban lett volna 13 mérföld, úgyhogy egyből tudtuk, hogy ez nem a mi mai úticélunk. A parkolótól nem messze pedig mindjárt egy bő vízű patakon is át kellett volna kelni. Se híd, se kövek, se semmi száraz lábas megoldás, úgyhogy mindjárt le is mondtunk a dologról. Inkább felkerekedtünk, és továbbálltunk.
Az első megálló Escalante-ben volt, ahol feltöltöttük a sajtkészleteinket – ez nagyon fogyó eszköz, valamint popsitörlő kendőt vettünk a jó néhány napja elhagyott helyett. A bolt mellett egy kertben lámák legelésztek, persze az ő megtekintésüket sem hagyhattuk ki.
Reggeli után tovább indultunk a Bryce canyonba, amelyik Zsuzsa kedvence. Végig ezzel kecsegtetett. Út közben megálltunk egy-két helyen érdeklődni, mert úgy gondoltuk, hogy ilyen magasságban, ahol foltokban még hó is van, mégsem szeretnénk autóban aludni, vagy pláne sátrazni.
Délre elértük a Bryce canyon nemzeti parkra, ahol egyből kiderült, hogy rajtunk kívül még számos embernek támadt ugyanez a nagyszerű gondolata. Az első parkolóban, ahova amúgy is csak véletlenül tévedtünk, nem is találtunk helyet. Így hát megkerestük azt, ahova először is készültünk, és a Fairyland kilátótól elindultunk a 8 mérföldes körtúránkra. A táj csodálatos volt, magas vörös meg sárga meg fehér homokkő oszlopok csipkézték tele az egész környéket – bár az én ízlésemnek kicsit meredek volt, amikor keskeny nyergeken haladt az ösvény, és mindkét oldalán meredeken szakadt lefelé.
Itt-ott még hófoltok is voltak.
Juni ma jóval kevésbé jeleskedett, mint tegnap este. Zsuzsa is ma érte el a mélypontját, ráadásul a terep is elég lejtős-emelkedős volt (osszességében 1600 méter szintváltoztás!), ezért igyekeztünk inkább a saját lábán terelgetni Junit – több-kevesebb sikerrel. Végül is muszájból elég hosszú szakaszt saját lábán tett meg – csak kivárni volt elég nehéz, amíg elhatározta magát az újabb 50-100 méter megtételére. Ez a mai délután mindannyiunkból elég sok energiát kivett.
Végül a 8 mérföldet hat és fél óra alatt tettük meg. 7 óra körül értünk vissza az autóhoz. Jó érzés volt viszont, hogy tudtuk, hol fogunk aludni. Vissza autóztunk Tropicba, és a már délelőtt kiválasztott motelben kivettünk egy szobát. Két dupla (akarom mondani királyi méretű) ágy, egyenként 4 párnával, TV, fürdőszoba, fűtés – csupa luxus. Időnként még mi is megérdemeljük az ilyesmit.
 

Bocsánat, kicsit sokra sikerült ez az adag kép.
Nem igen volt időm gondosan válogatni, egy része meg csak jegyzetként szolgál, saját célra.
Sajnos nevesíteni még mindig nem tudtam – úgy tűnik erre már tényleg csak utólag kerül majd sor.
Mindenesetre a képek itt láthatók
 

április 21.
Éjszaka akkora szél volt, hogy csak úgy rángatta a kocsit. Hozzá még az eső is esett, úgyhogy az egyik közös ébredésünknél közösen aggódtunk is egy kicsit, hogy nehogy ott ragadjunk végül a parkolóban (földút végén). De aztán úgy döntöttünk, hogy egy ilyen homoksivatag egész biztosan pillanatok alatt beissza a vizet. És valóban így is volt. Reggelre kék ég, meg por- és sármentes terep fogadott bennünket. Ami nagyon jó volt, mert az első túránk szintén egy földút végén kezdődött. A Capital Gorge is egy patakmederben haladó túraösvény, magas sziklafalak között.
Mivel alaposan el vagyok maradva a képek átnézésével, Zs. kitalálta, hogy ő meg Juni megcsinálnak egy kisebb túrát, én közben egy pihenőben rendezhetem a képeket, aztán felszedem őket az ösvény másik végén. A helyzet csak annyiban változott, hogy Juni út közben elaludt, ezért úgy döntöttünk, hogy Zs. egyedül megy, és akkor már nem egy, hanem két túrát tesz meg, ez alatt Juni jól kialussza magát, én rendezem a soraimat, aztán felvesszük egy távolabbi parkolóban.
Zs. kiszállt az ösvény kezdeténél, én elhajtottam a pihenőhelyhez, ahol asztalok is voltak, szépen összeszedtem a laptopot, meg egy-két apróságot, amire még szükségem volt, aztán óvatosan be akartam csapni az ajtó, amikor Juni kinyitotta a szemét, és közölte, hogy ébren van, és már nem is akar aludni.
Így aztán együtt ültünk ki a parkba. Először egy asztalhoz, de ott nem láttam semmit a naptól, úgyhogy áttelepedtem egy fa tövébe. Juni fel-alá szaladgált, pitypangot, kavicsokat és ágakat gyűjtött nekem, én meg fél szememet folyamatos rajta tartva, próbáltam szelektálni a képeket. Ahogy a feltett képek mennyiségéből látszik, csak fél sikerrel.
Utána felkerekedtünk, és megnéztük a lovat, amelyik nem messze egy kerítés mögött állva fogadta a hódolóit. Ez olyan jó programnak bizonyult, hogy Juni még az anyukája emlegetésére sem akart eljönni onnan. Pedig még a Visitor centerbe is be akartunk ugrani, hogy megnézzük van-e internet. Nem volt, mi meg ügettünk tovább (kocsival), mert már vészesen közelgett a Zsuzsával megbeszélt időpont. Mire odaértünk, ő már ott állt az út szélén, és lelkesen várt bennünket.
Indultunk is tovább a következő támaszpontunk felé, csak még út közben megnéztünk egy régi mormon iskolát. Apró fa épület a világ végén – de olyan gyönyörű kovácsolt vas lábai vannak a padoknak, hogy öröm nézni. Látszik, hogy a mormonok megadják a módját a dolgoknak. Sajnos bemenni nem lehetett, csak az ablakból próbáltam néhány képet készíteni.
Escalantaba igyekeztünk, illetve még előtte a Calf River völgyébe. Zs. ugyanis kinézte, hogy van itt egy szép vízesés. Sajnos,mire elértük a völgy bejáratát, és megucsoráztunk, már este 6 lett. Azért persze elindultunk a 2,5 mérföldre lévő vízesés felé, bár minden szembejövő azt mondta, hogy kb. 4 óra út oda-vissza. El is döntöttük, hogy csak elsétálunk egy darabig – és háromnegyed 7-kor, vagy ha Juni elfárad, visszafordulunk. Még azt is megbeszéltük, hogy egy kicsit odébb megéjszakázunk - a völgyben nem lehetett, mert kemping volt, ráadásul tele -, aztán másnap reggel ezzel kezdünk. Juni hirtelen teljesen átment Duracell-nyusziba, egyfolytában csak szaladt meg mászott meg menetelt, mi meg csak mentünk utána. A szembejövők még mindig azt mondták, hogy messze van, és ilyen kicsi fiúval nem tudjuk sötétedésig megcsinálni. Zs. mondta is, hogy akkor ez a program már kimarad, mert tényleg előbb-utább csak vissza kell fordulni, de akkor másnap mégegyszer már nem érdemes visszajönni. Én meg úgy szerettem volna látni a vízesést! Mindenesetre Juni még mindig rohant előre, és amikor valaki azt állította, hogy már csak 20 percnyire vagyunk, úgy döntöttünk, hogy akkor csak megnézzük. Igaz, hogy végül volt az 30 perc is, de odaértünk, még szépen látszott is. Utána meg szedtük a lábunkat visszafelé, hogy legalább az út nagyobb részét még a teljes sötétség beállta előtt tegyük meg. Mert persze vizet, hátizsákot, zseblámpát nem vittünk magunkkal, hiszen mi csak éppen egy rövid sétára indultunk.
Végül az 5 mérföldelt 2,5 óra alatt lezavartuk.
Utána már csak alvóhelyet kellett találnunk, de ezzel is szerencsénk volt. A következő ajánlott túraösvény egész közel volt, és az országútról lekanyarodva remek kis parkoló fogadott bennünket – néhány autó már állt is benne, vagy kettő meg utánunk érkezett. A benne ülő fiatalok, a tiltás ellenére sátrat is vertek egy kicsit odébb. Mi megint az autóban éjszakáztunk.
 

április 20.
Reggel 6-kor telefoncsörgésre ébredtünk, mivel Drew és Diane hajnali tornát beszeltek meg. Diane ugyan elég nehezen ébredt, számunkra viszont ezzel biztosítva volt a korai indulás.
Igaz, egy kicsit elhúzódtak a dolgok, mert a kerékcsere (és pótkerék elhelyezés) miatt mindent ki kellett venni a csomagtartóból, így aztán ma reggel úgy csomagoltunk megint, mint aki éppen most indul útnak.
Először Moab határában letekintettünk a Green Riverre egy helyes kis hídról, aztán visszatértünk még az Arches Nemzeti parkba néhány sziklaív erejéig. A legkedveltebb turistalátványosság a Windows, ami két egymás melletti iv. A számomra legemlékezetesebb viszont a Double Arch volt, ahol Juni úgy döntött, hogy szépen leül, amíg mi felmászunk az ív alá, de amikor felértünk, és visszanéztünk, meglepődve láttuk, hogy önállósította magát, és félig már utánunk is mászott!
Ma szerencsére Zsuzsa vezetett, nekem kicsit kevés volt a három és fél órás alvás, így aludtam is egy kicsit, amíg a Green River nevú városka felé haladtunk (amely, érdekes módon, a Green River partján helyezkedik el).
Üt közben Zsuzsa nosztalgiázott egy kicsit, mert a nyári útjukon pont itt fogyott el (két benzinkút között) a benzinük, és 135 dollárba került az, hogy felhívták a 911-et, és két és fél óra várakozás után jött valaki, és hozott valamennyi benzint (ami megoldható lett volna 3 mérföldes stoppolással is).
Green River a dinnyetermeléséről híres (legalábbis abból gondolom, hogy egy hatalmas dinnyeszelet díszelgett a múzeum közelében, és a határban saját termesztésű dinnyét reklámoztak), és a John W. Powell múzeumról. Ő volt az, aki 9 emberrel és négy csónakkal nekivágott, hogy felfedezze a Green River és a Colorado addig még ismeretlen szakaszát.
A múzeumban volt egy csónak is kiállítva, amelynek a középső része fedett volt, és ezen állt egy karosszék. Teljesen hihetetlennek tűnik, hogy ebben a karosszékben tette volna meg az utat, de valami alapja csak lehet a dolognak, mert a múzeum falára faragott reliefen is így ábrázolják.
Mire megérkeztünk a Capital Reef nemzeti parkba, már elmúlt 4 óra. Így aztán csak gyorsan tájékozódtunk a Visitor Centerben,aztán már autóztunk is tovább az egyik túraútvonal, a Grand Wash Trail felé, amit Gábor is kinézett már nekünk, és a helyi ranger is az elsők között javasolt. Az egyetlen izgalom az volt, hogy másfél mérföldet földúton kellett megtenni, amit – a korábbi élményeink alapján – kissé aggódva vezettünk végig.
Ez a túra is magas, meredek sziklafalak közt vezet, viszont végig egy kiszáradt patakmederben, úgyhogy szinte alig volt benne szint. Kellemes sétát jelentett, talán azért is unta Juni annyira. 5 percenként ki- vagy bekéredzkedett a zsákba. Kb. az 5. ilyen alkalom után aztán Zsuzsa már nem vette vissza zsákba, ami viszont annyit jelentett, hogy mi előre mentünk, ő megállt egyhelyben, keservesen óbégatott, aztán amikor eltűntünk a szeme elől, rohant utánunk. Kissé szaggatott módja a haladásnak, főleg, amikor már azon aggódik az ember, hogy kezd rásötétedni, és még a földútról is ki kell valahogy jutni a kocsival.
Úgyhogy amikor megérkeztünk végre a parkolóba, egyből megjutalmaztuk magunkat egy kis keksszel meg banánnal, aztán a főbb útra visszatérve elindultunk a következő túraúthoz, ahol éjszakázni terveztünk, és a holnapi utunkat is kezdjük majd. Már ha nem esik. Ma a kanyonban ránkijesztett egy rövid zápor. De mire elővettük az esőkabátokat, és eldöntöttük, hogy akkor mégis inkább visszamegyünk, az erős szél már el is kergette a felhőket.
 

április 19.
Tegnap este elég későn jutottunk hozzá a mosáshoz. Szerencsére Zsuzsa felvállalta a teregetést, ami azt is jelentette, hogy éjfélig a háziasszonynál is tartotta a frontot. Diane ugyanis igazi éjjeli bagoly. Ami persze azt is jelenti, hogy reggel csak támolyog félálomban a lakásban, amíg az első herbateáját meg nem itta.
Esős reggelre ébredtünk, úgyhogy a Visitor Centerben kezdtünk, hogy beszerezzünk egy új autós térképet. Ilyesmit ingyen osztogatnak minden információs központban, a közelebbi és távolabbi látnivalók térképeivel és prospektusaival együtt.
Mire itt végeztünk, az ég egységes szürkéje kicsit megbomlott, úgyhogy elhatároztuk, hogy megkockáztatjuk ismét az Insland in the Sky-be megyünk. Ez egy hatalmas fennsík a Colorado és a Green River között. Szinte szabályos szigetként emelkedik ki a folyók által lekoptatott területből.
A tegnapiakból tanulva a terv az volt, hogy csak közvetlenül az indulás előtt eszünk, nehogy Juni megint elaludjon, mire nekivágnánk. Sajnos a terv annyiban nem jött be, hogy Juni már a városból kiérve elaludt. Igy aztán az első látnivalót, a Mesa Arch-ot (egy kőből kivájt boltív, amiből ebből a parkban alig van – szemben az Arches-zel, amelyik pont ezekről híres), csak kettesben néztünk meg.
Ezután jött a Green River Overlook, azaz a folyóra lehetett lenézni, szinte térképszerűen, a parkolónál kialakított kilátóból.
Mára kezdett kijönni rajtam a fáradtság – pontosabban szólva, ragadt le a szemem reggel óta. Úgyhogy a következő úti cél előtt „szabadságot” vettem ki, és aludtam egy órát a kocsiban, amíg Zsuzsa és Juni tettek egy kört.
Amikor visszaértek, megebédeltünk, és közben érdeklődve figyeltük egymást egy chipmonkkal (ez olyan csíkos mókus féle). Ugyan mindenhová ki van írva, hogy az állatok etetése tilos, de ez az állatka pont olyannak tűnt, mint aki pontosan tudja, hogy valami jóra számíthat az emberektől.
Ezután jött a Grand View Overlook, a két folyó összefolyását lehetne látni jó messziről – ezt néztük meg néhány napja már jóval közelebbről, szebb látványosságként is. Ez a túra viszont jóval kényelmesebb, úgyhogy nagyobb is volt itt a turistaforgalom.
Juni kb. félútig eljött, aztán megmakacsolta magát, így kettéoszlott a csapat. Én gyorsított tempóban elmentem a kilátóhelyig, közben Zs. rábeszélte Junit, hogy ha megérkezem, akkor induljon el velem visszafelé a parkolóhoz, amíg ő is elmegy a kilátóig.
Előtte azonban még egy „gyors” tisztábatevés következett, ami legalább 15 percig tartott. Ennyire alaposan összekent gyerekkel már régen találkoztunk. Zs. szerint csak Vilma lányuk veszprémi „termelése” hasonlítható ehhez, amit 8 hónapos korában produkált.
Mindenesetre, amikor többé-kevésbe kivakartuk a kakiból, és némiképp átöltöztettük, mi ketten elindultunk visszafelé, Zsuzsa meg elügetett kilátni.
Út közben remek kavicsokat gyűjtögettünk, és ezzel el is töltöttük az időt, így az éneklésre és mesélésre most nem is kellett sort keríteni.
Este megint mi főztünk. A fő szakács Zsuzsa, én inkább csak kuktáskodom mellette, meg közben Juni fürdetésére is felügyeltem. Kapott néhány remek játékot – vajas dobozokat, műanyag poharat – Diane-től, úgyhogy szépen elvolt vele egy jó darabig. Amikor viszont egy kis időre magára hagytuk, hogy összehajtogassuk a megszáradt ruhát, egyszercsak megjelent csurom vizesen, roppan elégedett képpen.
Vacsorára megjelent Drew, Diane barátja is, aki lelkesen játszott és rajzolgatott Junival, meg Karen, egy török hölgy. Miután Drew elment, nekiálltunk hastáncolni. Karen kb. 10 éve tanulja, és az alkata ellenére (nagy darab nő) remekül mozog, a kézmozdulatai meg egyenesen csodálatosak. Tanítgatott bennünket, csak az volt a baj, hogy a hagyományos, majdnem minden befedő török ruhájától nem igen tudtam kivenni a mozdulatait.
Diane a maga stílusában táncolt – egyszerűen csak élvezte a mozgást, a zenét a táncot – amelyben a hastáncot keverte az ír stepptánccal, a tai chi mozdulataival és bármi mással, ami az eszébe jutott.
Én meg, a legnagyobb meglepetésemre, egész lazán improvizáltam az eddig tanultak alapján. Diane egy részét videóra is vette, úgyhogy végre egyszer visszanézhettem magam, hogyan is nézek ki kívülről, tánc közben. Kaptam kölcsön szoknyát, rázókendőt, még egy pénzes felsőt is, egész más volt ebben táncolni, mint a kirándulós nadrágomban és egy bő flanellingben. Közben időnként váltogattuk a zenét, úgyhogy egy ideig még magyar népzenére is hastáncoltunk.
Amikor felmerült ez az út, valahogy beugrott a kép, hogy a sivatagban hastáncolok. Most ez, ha nem is tökéletesen az elképzelésem szerint, de tényleg megvalósult. Csak amikor végre aludni mentünk, néztem meg az órán, hogy fél 3-ig fenn voltunk. (Zsuzsa és Juni 11 körül vonultak vissza.)
 

április 18.
Tegnap este éjfélkor fejeztem be a napi események leírását és feltöltését, de most legalább napra kész vagyok. Még a fényképeket is letöltöttem a fényképezőgépről, de selejtezni már nem volt lelkierőm, így a további képekkel kicsit még várni kell.
Zsuzsa este azzal búcsúzott tőlem – mert még külön szobát is kaptam, meg egy jó kis matracot a földön -, hogy reggel 7-kor kelünk, és 8-kor kilépünk az ajtón. Én a fél 7-es kelést javasoltam inkább, végül 6-kor már jött ébreszteni. Gyorsan megbeszéltük a napi terveket, aztán ő kezdte összekészíteni a dolgokat, én meg elküldtem egy-két levelet különböző hozzátartozóinknak, meg a fényképeket próbáltam rendezni a fennmaradó időben. Közben Juni is felébredt, és Zsuzsa férje is telefonált, úgyhogy reggeli nélkül is remekül kitöltöttük az időt 8-ig.
Tankolás, bevásárlás – rántott csirke és spenót, friss bagettel, reggelire, az esti vacsorához, amit a vega háziasszonyunknak beígértünk, cukkini meg saláta – aztán irány a kerékcsere bolt.
Az egész kerékcsere biznisz 20 perc alatt megvolt! Maga a kerékcsere rövidebb ideig tartott, mint az adminisztráció, pedig mind a négy kereket lecserélték, mert a két újat, amit vettünk, hátra tették, a hátsókat meg ellőre. Heten nekiestek, és ripsz-ropsz már kész is volt. Nekünk már csak fizetni kellett. 125 volt kerekenként, plusz kétszer 8 dollár környezetvédelmi díj, mert otthagytuk nekik a kipukkadt első kereket, meg a másikat is, amit lecseréltek – viszont nem számítottak fel szerelési díjat.
A nemzeti parkhoz érve a Visitor Centernél egy padon megreggeliztünk (egyben meg is ebédeltünk). Akkora szél fújt, hogy még a bagettet is majdnem elfújta, zacskóstól.
Miután jól laktunk, tovább autóztunk a park belseje felé, a megfelelő ösvény kezdetéhez. Ez a rövid idő is elég volt Juninak, hogy elaludjon. Persze, amikor kivettük a kocsiból, hogy áttegyük a hordozóba, felébredt, és nagyon hangosan tiltakozott. Jönni nem akart, beülni nem akart – szóval ismét bevettük a Montain Lion projektet, a parkolóban tartózkodók nagy örömére. Zengett az egész környék az elkeseredett gyermektől – lehet, hogy azért sem indult el rajtunk kívül senki a Syncline-loop-on.
Nyolc mérföld, 700 méter szint – a leírás szerint 5-7 óra, az általunk is választott irányt javasolva. Fél 12-kor keltünk útra.
Mindjárt az első másfél mérföld végig szerpentines, keskeny ösvényes leereszkedés volt. Elég meredek, de nem „megoldhatatlan”. Szép lassan eljutottunk a kanyon aljába, aztán már a kiszáradt patakmedret követtük jó darabig. Olyan sokáig, hogy már gyanús is lett, hogy esetleg elnéztük a felfelé tartó leágazást. Mert sajnos az az igazság, hogyha az ember az autóját egy magas hegyen lévő parkolóban hagyja, aztán leereszkedik egy patakvölgybe, akkor előbb-utóbb ismét kapaszkodnia kell.
Már éppen kezdtünk nagyon elbizonytalanodni, amikor végre szembejövőkkel találkoztunk, akik megnyugtattak, hogy jó helyen vagyunk, mindjárt jön az elágazás, és bizony számítsunk meredekre, meg némi sziklamászásra is.
Mi persze egyből gondoltuk, hogy nem lehet ez olyan nehéz, valószínűleg csak ők kispályások, hiszen az útleírás is megmondta, hogy az eleje, ahol leereszkedtünk, a nehezebb.
Mindenesetre, amikor megláttuk a felmenő ösvényt, egy kicsit szívtuk a fogunkat. Juni, aki ma amúgy sem remekelt a gyaloglással, pont itt jelentette ki, hogy már pedig ő a hátizsákban akar továbbjönni. Zsuzsa viszont nem akarta ezen a meredeken a hátán cipelni, úgyhogy kezdődött az alkudozás, hogy ne mondjam korumpálás, hogy jöjjön a saját lábán. Szóba került begel (ez valami péksütemény féle), banán, végül a csokoládé is. Ez egy darabig hatott is, de amikor már úgy látszott, hogy elég közel vagyunk a nyereghez, ahol a csokoládé ígéretből valósággá válhatott volna, és ami mögött már a nem messze a parkolót sejtettük, Juni megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó tovább jönni. Az ösvény meredeken, és néha szinte láthatatlanul vezetett felfelé, Zs. messze nem érezte magát elég felkészültnek, hogy iitt még cipelje is a gyermeket, aki viszont minden látható és hallható módon jelezte, hogy márpedig ő innen egy tapodtat sem mozdul a saját lábán.
Ennél a jelenetnél értek utol bennünket a mai napra kirendelt őrangyalaink – akikkel egyszer már,úgy egy órája, szembemenetben is találkoztunk. Három egyetemista fiatalember volt.
Az első megállt, és megkérdezte, tudnak-e bármiben segíteni, vigyenek-e valamit? Mondtuk, hogy inkább valakit, de mivel nem voltunk elég határozottnak, úgy érezte, nem gondoljuk komolyan. A barátja, aki mögötte jött, és akinek – mint utólag kiderült – 20 unokaöccse és –huga van, már jobban átlátta a helyzetet. Ő is megkérdezte, hogy segíthet-e, aztán konkrétan fel is ajánlotta, hogy viszi Junit. Érdekes módon, Juni megérezhette, hogy merénylet készül ellene, mert hiába akart eddig bemászni, most megint bevetette a „már pedig engem senki emberfia bele nem kényszerít ebbe a hátizsákba” módszert. További 5 percen belül azért nagy nehezen csak beletuszkoltuk, ami ellen persze nagyon hangosan és viszonylat hosszan tiltakozott. Még szerencse, hogy a fiatalember roppan türelmesen viszonyult a helyzethez (lehet, hogy mazohista volt).
Mindenesetre ez után átvettük az ő tempójukat, ami különösen nekem okozott problémát, mivel ilyen meredeken még lassan és megfontoltan is nehezen haladok, nemhogy úgy, ha rohannom kell.
A hegytetőre érve az első fiút felváltotta a második – szerencsére ez a váltás már minden különösebb cirkusz nélkül, villámgyorsan megtörtént. Mivel a parkoló még mindig sehol sem volt, a fiút vagy egy órán át vitték Junit, ami távolságban sem volt jelentéktelennek mondható.
Amikor végre leültek pihenni, Juni egyből jelentkezett, hogy ki akar szállni. Így aztán innentől kezdve megint a saját lábán jött. A fiúk egy ideig még tartották a tempónkat, aztán szépen lassan elhúztak (annyira azért nem voltak olyan jó kondícióban ez után az extra cipekedés után, hogy pillanatok alatt lehagyjanak). Mi meg a saját – illetve Juni tempójában haladtunk tovább. Közben egyre sűrűsödtek az esőfelhők, és a parkoló csak nem akart felbukkanni, viszont mindig újabb és újabb emelkedők, mélyedések, patakmedrek és hasonlók kerültek elő.
Végül az eső is kitört, hideg széllel felturbózva. Juninak már végleg elege volt az egész napból, nem tudtuk mennyire vagyunk a parkolótól, este 7 óra volt – nem egy túl jó kombináció. Egyszercsak megjelent a 20 unokaöccsös srác, aki amint esni kezdett, visszafordult értünk. Nem sokat teketóriázott, a vállára dobta Junit, és sietősre vette a figurát. Juni ordított, Zsuzsa csitítgatta, mindnyájan haladtunk – végül még a parkoló is előkerült.
Messze többnek tűnt ez a körtúra, mint 8 mérföld! De legalább a végére értünk, 7 és fél óra alatt.
A parkolóban elbúcsúztunk a fiúktól, miután megbeszéltük az útiterveinket, és megállapítottuk, hogy van még rá esély, hogy összefussunk (persze, ha van eszük, messze elkerülik ennek még a lehetőségét is.) Közben az eső is eleredt, úgyhogy sötétben, esőben indultunk haza. Az úton alig látszott a felfestés, a városba érve még a nedves felületen csillogó reklámfények is erősen rontottak a dolgokon. Szerencsére Juni, akinek indulás után egymás után legalább 15-ször mondtam el (természetesen az ő kérésére, és nem hobbiból) a „Minden reggel a patakban megmosdik a kiskacsa’ kezdetű remekművet) eddigre már aludt. Nélküle is elég izgalmas volt megtalálni a balra kanyarodás helyét Moáb végén. Pedig már GPS-ünk is volt. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag az egyik megint elkezdett működni. Mondta is, hogy ITT forduljak balra, de olyan sötét volt, hogy egyszerűen nem láttam a bejövő utat. Még jó, hogy jött egy autó a szembesávban, és biztosított egy kis fényt a helyzet felméréséhez.
Mondhatom, nagyon megörültem, amikor végre hazaértünk.
Zsuzsa egyből nekiállt vacsorát főzni, mert ezt még reggel felajánlottuk, amikor még hittünk abban a tervünkben, hogy legkésőbb fél 8-ra otthon leszünk.
Én meg kint maradtam a kocsiban blogot írni, meg az alvó Junit őrizni – akit addig nem akartunk megmozdítani, amit nem muszáj. Szegény gyerek, annyira kimerült a napi izgalmaktól, hogy amikor Zs. végre kiemelte az ülésből, szinte fel sem ébredt.
 

április 17.
Megint reggel 5-kor keltünk, bár most nem a hideg, sokkal inkább a kerékhistória izgatott minket. 6-kor már útra is keltünk. Mikell, akinek ugyan még lett volna egy fél napja kirándulni (vagy relaxálni), mielőtt hazaindul, megígérte, hogy elkísér minket Moábig, illetve, mivel mi csak 40-nel terveztünk menni egész úton, majd később utánunk indul, hogy ha valahol mégis megint lerobbanunk, segítsen. Zsuzsa amúgy is szerette volna, ha eljön velünk a vendéglátónkhoz, hogy igazolja a történetünk hitelességét (mivel fél évvel ezelőtt ugyanitt, a vendéglátónk barátjához érkeztek X órás késéssel, mivel útközben kifogyott a benzinjük). Meg a kerekes is kevésbé akar talán átverni bennünket a jónak mondott használt kerékkel, ha látja, hogy nem csak két külföldi nővel beszél.
Szerencsésen megérkeztünk Moábba. Közben volt alkalmunk megtapasztalni az amerikaiak türelmét. Végig 35-40-nel hajtottam, és senki nem dudált vagy villogott rám, még akkor sem, amikor hosszú kilométereken (akarom mondani mérföldeken) át nem tudtak megelőzni a záróvonal miatt. Igazán kellemes meglepetés volt ez a magatartást.
Vagy fél órával utánunk Mikell is megérkezett. Úgyhogy már csak egy gyors zuhanyozásra volt időnk - már 5 napja (vagy 6) voltunk minden különösebb komfort nélkül a sivatagban, aztán nekivágtunk a városnak. Igaz, hogy vasárnap volt, de az elképzelésünk az volt, hogy mivel itt pont most egy hatalmas terepjáró találkozó zajlik (állítólag a világ minden részéből 4000 FWD (four wheel driver) gyűlt össze), ezért biztosan nyitva lesznek a szerelőműhelyek is.
Sajnos az elképzelés nem vált be, de azért mégis szerencsénk volt, mert a város egyetlen és/vagy legjobb gumisa éppen bent volt a műhelyében. Ugyan nem dolgozott, de azért hajlandó volt kijönni, és megnézni a kocsit, majd közölte, hogy másnap (azaz hétfőn) megoldja a problémát.
Így aztán megköszöntük Mikell eddigi segítségét (semmi pénzt nem fogadott el a benzinért, amit miattunk furikázott el, még szerencse, hogy volt nálunk egy kis magyar bor meg fokhagymakrém), természetesen meghívtuk Magyarországra, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól, és mivel a kerekes azt állította, hogy ezekkel a pótkerekekkel, kellő óvatossággal akár 5000 mérföldet is lehet menni (végszükség esetén), elmentünk a mára tervezett Arches nemzeti parkba, amely a szél által kimart íveiről kapta a nevét.
Három kisebb kirándulást tettünk – az elsőnél Zsuzsa megállapította, hogy a mostani hőmérséklet semmiben nem különbözik a nyári rengeteg foktól. Én ilyen összehasonlítást nem tudtam tenni, csak úgy magamtól volt nagyon melegem.
Később viszont megenyhült az idő, és innentől kezdve már csak a finom homokban való gyaloglás nehezítette a dolgunkat. A szép vörös homokkő sziklák, a kaktuszok, gyíkok és valami érdekes kék madár, viszont biztosították a szükséges energiát.
A három túra összesen 6 mérföld körül volt, ami nem is rossz, tekintve, hogy csak kettő körül kezdtünk bele, és elvileg 6-ra vissza kellett volna érni a vendéglátónkhoz (gyakorlatilag kb. 7—re értünk vissza).
De azért ne képzeljétek, hogy minden nap túrázunk, az eddig eltelt 11 napból legalább kettő olyan volt, amikor nem is volt bakancs a lábunkon.
Úgy tudtuk, hogy a háziasszonyunk valami partit ad, ami 6-kor kezdődik, és bennünket is szeretettel várnak rá. Gondoltuk, hogy egy ilyen partira biztosan nem mindenki érkezik pontosan, úgyhogy nem is nagyon izgattuk magunkat a késés miatt. Amikor megérkeztünk, láttuk, hogy egy csomó kocsi áll a ház előtt, aztán hamar rájöttünk arra is, hogy ez a parti tulajdonképpen egy meditációs összejövetel. Zsuzsa és Juni mindjárt csatlakoztak is a körhöz, nekem meg szabadott a blogot írni, mert már nagyon nagy volt a lemaradásom.
 

április 16.

A hidegre való tekintettel, már reggel 5-től csak azt figyeltük Zsuzsával, mikor ildomos már felkelni. Amint észrevettük, hogy a másik is ébren van, gyorsan megegyeztünk, hogy beköltözünk az autóba, én majd írom a blogot, ő meg csiszolgatja az útitervet.
Mikell, aki mellettünk parkolt, és a szabad ég alatt aludt, már ébren volt, és egy fejlámpa mellett olvasgatott, de amint meglátta a mozgolódásunkat, egyből nekiállt teát főzni, meg paprikás hagymás tojást sütni. Igazán nem számítottunk ilyen úri kiszolgálásra, de úgy tűnt, örül, hogy talált magának egy kis társaságot. Rajtunk igazán ne múljon a dolog, ha jót tehetünk valakivel 
Zsuzsa a Needles egyik speciális részére szeretett volna eltúrázni, ahol egész közel lehetett volna menni néhány nagyon szép homokkő toronyhoz. Meg is tárgyalta Mikell-lel a dolgot, aki ugyanazt az útvolanat ajánlotta, mint korábban már Zs. férje is. Így aztán ennek vágtunk neki. Zsuzsa nagy csalódására azonban (persze nem az első mérföldeken) kiderült, hogy ez messze nem az a túra, amit ő szeretett volna. Ráadásul az út eleje, elég hosszan, csak sima lapos (persze mutatós sziklák közti) terepen vezetett, amiben semmi kihívás nem volt. Viszont remekül kifárasztotta Junit, aki pompás időzítéssel akkor érte el az „olyan fáradt vagyok, hogy már mindenre nemet mondok” állapotot, amikor az egyetlen meredekebb sziklás részhez értünk. Nem akart jönni, nem akart a hátizsákban ülni, nem akart …. Korábbi tapasztalataink alapján már tudtuk, hogy ilyenkor csak egyetlen mód van, ha nem akarunk ott ragadni valahol, erőszakkal bele kell gyömöszölni a hátihordozóba, ahol aztán idővel általában el is alszik. Ez a művelet a Mountain Lion (azaz hegyi oroszlán) projekt, ilyenkor ugyanis – begyömöszölés közben, és még utána is egy darabig – úgy üvölt, hogy a hegyi oroszlán (ha van is a közelben) világgá szalad ijedtében.
Szóval éppen a Mountain Lion projekten dolgoztunk – két ereje teljében lévő nő próbált bent tartani és beszíjazni egy vonagló, magát megfeszítő és folyton rugdaló, ordító fiúcskát egy hátizsákba -, amikor mellénk ért egy fiatalember. „Minden OK?” érdeklődött futtában, mire megnyugtattuk, hogy bárminek is látszik a helyzet, nem nyúzzuk éppen a gyerekem, ő meg el is hitte, és elhúzott. Vagy csak nem szeretett volna szem- és fültanú lenni.
Na, ez a sziklanyereg volt az a rész, ahol Zsuzsa végre elhitte, hogy TÉNYLEG tériszonyos vagyok. Valószínűleg nem olyan veszélyes helyek ezek, láttam a legkülönbözőbb korú és alkatú embereket, akik elhúztak mellettünk, de nekem azért csak erősen dobogott a szívem, amikor egyik-másik felmászást, leereszkedést sikeresen véghezvittem. (Úgyhogy büszke is vagyok magamra. Zs. persze még büszkébb lehet, mert ő mindezt Junival a hátán vitte véghez.)
Éppen kései ebédünket fogyasztottuk egy szikla árnyékában, amikor Mikell, aki a délelőttöt olvasgatással töltötte, és csak ebéd után vágott neki a túrának, utolért bennünket. Juni ma már minden vonakodás nélkül hajlandó volt elfogadni a „szolgálatait”, úgyhogy Zsuzsa szusszanhatott egyet.
A parkolóba érve megállapítottuk, hogy olyan korán van, hogy még jut idő egy kisebb túrára, hátha mégis meg tudnánk közelíteni a Zsuzsa által vágyott részt.
Ki is néztünk magunknak egy földutat, ami egész szolid volt, óvatosan haladva el is jutottunk a parkolóig, ahonnan már csak terepjáróval lehetett volna tovább haladni, ha nem lett volna lezárva. De még a terepjárók közül is csak az igaziakat tudtam volna nagy nehezen elképzelni – meredek emelkedő, kanyarok, akkor a sziklás buckákkal, hogy Juninak gondot okozott fellépni rájuk. El nem tudom képzelni, hogy tud itt bárki is autóval közlekedni, még ha négy kerék meghajtásos is.
Mi mindenesetre gyalog mentünk fel a platóra (ahol egy tábla diszkréten figyelmeztetett, hogy innen autóval már ne tovább, mert a következő lépés a lezuhanás), körülnéztünk, fájlaltuk, hogy tovább kell mennünk, mert estére már Moabban vár a host (meg a következő nemzeti parkok). Elbúcsúztunk Mikelltől, és elindultunk visszafelé a földúton. Az egyik fordulóban sajnos nem sikerült kikerülnöm néhány nagyobb követ, s nem sokkal később kiderült, hogy bizony kidurrant a jobb első kerekünk.
Még csak a sopánkodásnál tartottunk, amikor Mikell utolért bennünket a kocsijával, és miután látta, mi a helyzet, egyből a helyzet magaslatára emelkedett, és lecserélte a kerekünket. Sajnos csak az a buta ideiglenes pótkerék tartozott a kocsihoz. kerékcsere közben a kézikönyvből kiolvastuk, hogy ha maximum 50 mérföldes sebességgel megyünk, akkor akár 50 mérföldet is mehetünk vele. Igaz, hogy Moab 70 mérföldre van, de reméltük, hogy csak kibír még ennyit is.
Hiú remény volt! Alig egy-két kilométer múlva éreztem, hogy valami nem stimmel, leálltunk az út szélén, és kiderült, hogy a pótkerék lapos – a homokos leálló sávban, ahol lecseréltük, ez nem tűnt fel. Mikell még mindig mögöttünk jött, meg akart bizonyosodni róla, hogy minden rendben van, de ugye semmi nem volt rendben.
Pumpa persze egyik autóban sem volt. Viszont volt neki is egy pótkereke, megpróbáltuk azt feltenni, de már néhány méter után olyan furcsa hangokat adott, hogy nem is mentem tovább.
Némi töprengés után Zsuzsa és Mikell elindultak a legközelebbi településre, hogy térerőt nyerjenek, és telefonáljanak a vendéglátónknak, aki este 6-ra várt (volna) bennünket, és megpróbáljanak kereket szerezni, én meg ott maradtam az út szélén Junival, és meséltem neki. A Scoobydoo-ban az első fejezetnek is csak a harmadáig jutottunk, de az egércsalád karácsonyáról szóló mesét vagy 20-szor is újra rendelte. Így aztán ki is töltöttük azt a több mint két órát, amíg Zsuzsáék visszaértek. Térerő csak vagy 30-40 mérfölddel odébb volt, viszont közben találtak egy benzinkutat, ahol legalább a pótkereket fel tudták fújni. Úgyhogy megint átcseréltük az eredeti pótkereket, aztán elmentünk egy másik ingyen kempingbe éjszakázni. Mindenesetre ez sem ment gondtalanul, mert egy hosszú földúton kellett behajtani, sötétben. Persze abszolút lépésben mentem, de még így is tövig rágtuk a körmünket közben, nehogy ez a kerék is tönkremenjen.
Juni is hozzátette a magáét a történethez, mert olyan alaposan összekakilta magát, hogy szinte minden ruhadarabot cserélni kellett rajta. Mindezt egy fejlámpa fényénél az autóülésen.
Úgyhogy némi paradicsomos tészta után már csak arra vágytunk, hogy végre elvackolódjunk az autóban.
A mai nap nagy-nagy tanulsága: Időről időre, de nagyobb utazások előtt mindenképpen ellenőrizzük, hogy a pótkerékben megfelelő a nyomás!!!
 

április 15.
A reggeli koránkelés semmi nehézséget nem okoz! Addigra már általában annyira elegünk van a gyűrődésből – bármilyen formában alszunk is -, hogy alig várjuk a napfelkeltét. A mai különösen jól sikerült. Se hó, se fagy – helyette viszont köröskörül gyönyörű sziklák.
Persze nem kell NAGYON korai kelésre gondolni, fél 7 előtt nem igen világosodik. 8-ra viszont már menetkészek is voltunk. Ne kérdezzétek, mivel tudunk ennyi időt eltölteni. Maradjon ez a mi titkunk – főleg, hogy előttem is teljes mértékben titok, de tény, hogy nem a tájat bámuljuk. Na, ja, azt is. Meg fényképezünk is – de csupán kötelességből, a még pontosabb tájékoztatás kedvéért 
A mai program egy 11 mérföldes túra volt, ami kb. 18 kilométernek felel meg. A leírás 4-5 órára saccolja, amit mi alapból felszoroztunk a bébifaktorral, és 8-9 órának lőttünk be (az első – egyik legnehezebb mérföld – után ezt 11 órára módosítottuk). Reggel 8 órás indulás miatt ez teljesen reális terv volt.
Juni rengeteget gyalogolt, ami nagyban könnyítette Zsuzsa dolgát, és persze alapjában határozta meg a tempónkat. Mindjárt az elején sziklás tereppel kezdődött, Egy platóról ereszkedtünk le a kanyon aljába. Ez Juni kedvenc terepe. Nagy lelkesedéssel és ügyességgel, és nálam sokkal-sokkal kevesebb félelemérzettel mozog ezen a terepen. Ami egy ilyen impulzív kisfiú esetében, sokat ront a komfortérzetemen. Zsuzsáén meg – gondolom – az, hogy folyton hangosan kifejezést is adok ennek az érzésemnek: Fogd meg a kezét, ne ő menjen kívül, Juni!!!!! és hasonló megjegyzésekkel.
A helyzet valószínűleg nem annyira drasztikus, ahogy én érzem, de a tériszonyom mellé egy izgő-mozgó kisfiú egy szakadékos terepen nem a legjobb kombináció – bármilyen gondos is az anyukája.
Az első leereszkedés után némi sima terep jött – általában ilyenkor csökken Juni gyaloglási kedve - aztán megint felkapaszkodtunk mindenféle sziklákon, aztán megint leereszkedtünk, aztán megint fel! Mint a legelső bejegyzésekből kiderült, nem igazán mélyedtem el előre a túratervben, így egy kis meglepetést okozott, hogy végülis nem a folyópartra, hanem egy nagyon magas kilátópontra igyekszünk.
Útközben többen is megelőztek bennünket. Általában mindenkivel váltunk pár szót, Zsuzsa különösen ügyes ebben. Érdekes megfigyelni kik túráznak ezeken az útvonalatok. Túlsúlyban vannak az „ezüst nomádok” (azaz a nyugdíjasok, akik azzal töltik a felszabadult idejüket, hogy utazgatnak mindenfelé). Találkoztunk például (még a Natural Bridges-ben) egy német hölggyel, aki legalább 70 évesnek látszott, és elmesélte, hogy két éven át bébiszitterkedett New Yorkban, hogy az így keresett pénzből, immár több éven keresztül, évente 3-4 hónapot valahol Amerikában utazgasson.
A mai túrán két öregúr csatlakozott hozzánk egy darabon, hogy túrázás közben beszélgessünk. Aztán megálltak reggelizni, aztán megelőztek bennünket, amikor mi álltunk meg tízóraizni. Persze jóval hamarabb értek a Colorado és a Green River összefolyásának „felülnézetéhez”, úgyhogy már visszafelé jöttek, mire mi odaértünk.
Sokan nem is gyalogolnak ezen a terepen, hanem futóedzést tartanak. Az egyik ilyen fickó, aki elszaladt mellettünk, visszafelé is utolért bennünket, és egy kis beszélgetés után felajánlotta, hogy viszi Junit. Juni először nagyon tiltakozott, de amikor egy meredek szikláról több kézen keresztül végül Mikell kezében landolt hátizsákostól, már nagy kegyesen megengedte, hogy az utolsó mérföldön ő vigye. Egész addig Zsuzsa gyerekvivő tempójában mentünk, innen viszont már „csak” annyi volt a feladatunk, hogy tartsuk a tempót vele – ami nem is volt olyan egyszerű! Úgy loholtunk utána, hogy még az izgalmasabb szakaszokon sem volt időm félni. Közben kiderült, hogy Coloradoban lakik, ács-asztalos, és szabad idejében sziklát mászik meg síel, szóval nem csoda, hogy jobban bírta a terepet nálunk.
Az autóhoz érve láttuk, hogy az öregurakat is „elbűvölhettük”, mert az autó ajtajába becsúsztatva egy névjegykártyát találtunk, amelyben sajnálkoztak, hogy nem tudtak megvárni bennünket, viszont megadták a telefonszámukat, ha éppen feléjük járnánk.
Nem akartunk még egyszer a csak félhivatalos (inkább, ha nem nagyon szőrözik a ranger, akkor kidumálható) helyen aludni, így aztán elmentünk egy, a park bejáratán kívül eső táborhelyre. Ezek a táborhelyek olyanok, hogy beugró sátorhelyek vannak kialakítva, viszont se víz, se WC, se semmi – viszont nem is kell fizetni, mégis legális.
Amíg mi a sátor felverésével voltunk elfoglalva (gondoltuk, kipróbáljuk, milyen az autóban alváshoz viszonyítva), Mikell – Juni hathatós segítsége ellenére – összecsapott egy kis vacsorát, makarónit, szósszal, sülthús darabokkal, mindenféle zöldségekkel. Kétszeresen is finom volt, egyrészt, mivel egy ideje már nem ettünk igazi főtt ételt (csak egyszer az ablakban melegített ravioli konzervet), másrészt, mivel nem nekünk kellett főzni, harmadrész, egyszerűen mert finom volt.
Micsoda élet van egy ilyen sátorhelyen! Alig találtunk szabad helyet, és amikor mi már rég aludni mentünk, még akkor is hangos beszélgetés és nevetgélés hangzott mindenfelől. Pont mint Vásárosnaményben a diszkó melletti kempingben.
Juninak alaposan aláágyaztunk, aztán mindenfélébe beöltöztettük, bebugyoláltuk, még be is takargattuk. Éjszaka azonban többször is sikerült neki kikeverednie a csomagolásból – elég volt, ha a feje nem volt betakarva, már fázott.
Nem is csodálom, mert én is. A hálózsákban (a kocsiban alvásnál jóval több réteggel) kellemes volt a klíma – főleg, miután a párnahuzatba gyömöszölt flanelinget párna helyett inkább lábzsáknak használtam – de amint a fülemről lecsúszott a hálózsák, egyből sietve visszarángattam. Úgyhogy összességében mégis az autóban alvás mellett teszem le a voksot.
 

április 14.
Reggel arra ébredtünk, hogy behavazódtunk. Na, nem vészesen, de azért az ablakon is volt hó, meg a rendszámtáblán is. Szerencsére jó meleg hálózsákot kaptam kölcsön, egyáltalán nem fázom benne – úgy tűnik, Zsuzsa kevésbé szerencsés. Viszont ma reggel én ébredtem előbb, úgy fél 7 felé. A hó láttán nagy kedvem nem volt kimászni az autóból, Zsuzsa hősiesebb volt (vagy jobban kellett pisilnie), úgyhogy a reggeli rendezgetést ő intézte.
Egy órai vezetés után már kicsit felmelegedett az idő, és amúgy is vörös homokkő formák közé értünk, a vörös meg tudvalevőleg meleg szín, így aztán megálltunk reggelizni néhány kellemes lapos sziklánál.
Innen már gyorsan eljutottunk Hite-ba, ahol a visitor centerben megint gyűjtöttünk prospektusokat, aztán le akartunk sétálni a Coloradohoz, de nem sikerült, mert túl sáros volt a partja. Találtunk viszont egy golflabdát, amelyiket rugdosva-dobálva nagyban növelni tudtuk Juni haladási sebességét is.
Úgy látszik, sok errefelé a horgász, mert a parkolóban, a WC mellett, kiépített haltisztító hely is van.
Átmentünk a Colorado feletti hídon, hogy közelebbről is bekukkantsunk a Catarah-canyonba, amely az egész Colorado folyó legveszélyesebb része.
Zsuzsa nem rég olvasta a Powel-expedíció leírását (ők voltak az első fehér emberek, akik végighajózták az akkor még ismeretlen Coloradot), és az utunk egy jó részét ez inspirálta.
A következő a Dirty Devil River kanyonja volt. A benne folydogáló patakocska ugyan nyomába sem ér a Coloradonak, de maga a kanyon nagyon impozáns.
Kísérletképpen kitettünk két raviolikonzervet az ablakba, hogy hátha út közben felmelegszenek. Monticelloban álltunk meg ebédelni, sajnos a visitor center éppen zárva volt (amikor később kinyitott, akkor sem volt sok haszon belőle, mert a hölgy nem igen foglalkozott Zsuzsával, mivel a barátaival beszélte meg éppen a lánya esküvőjét). Asztalok ugyan voltak, két helyen is, de olyan hideg szél fújt, hogy inkább valami melegebb helyet kerestünk. Először körbejártuk az egész épületet, hátha találunk valami szélvédett helyett, de végül a WC előterében kötöttünk ki, ahol Junit és a konzerveket is a pelenkázóasztalra telepítettük, és így fogyasztottuk el, igazán kulturált körülmények között, az ebédünket: raviolit spenótkonzervvel.
Innen már csak egy ugrás volt a Canyonland Needles részlege, ahova 4 óra körül értünk, s a terveknek megfelelően még megcsináltunk négy kisebb túrát. Túra közben ugyan Juni elég fáradtnak tűnt, de úgy látszik mégsem sikerült eléggé lemeríteni, mert az esti elalvás elég nehezen ment.
Ez a blogbejegyzés is azért sikerült ilyen lerövidítettre, mert nem tudtuk addig elaltatni, amíg mi is aludni nem mentünk. Semmiképpen nem akart kimaradni az eseményekből – amik blogírásból és Zsuzsa támogató féléber – félkómás állapotából állt.
 

április 13.
Már éppen kezdtem volna belejönni az alvásba, amikor virradni kezdett, és Zsuzsa (aki szintén „kissé” éberen aludt, melegen érdeklődött, hogy ugyan meddig akarunk még „lustálkodni”. Így aztán gyorsan átrendeztük a csomagokat, Junit visszapakoltuk a gyerekülésbe és nekivágtunk a Monument Valley-nek, ahol az összes olyan indián filmet forgatják, amit nem Andalúziában (Spanyolország) vesznek fel.
Fantasztikus látvány a síkságból kiálló mindenféle sziklaforma – tornyok, csipkézett vonulatok.
A vörös homokkő még impozánsabbá tette a látványt. Találtunk egy remek(nek kinéző) Visitor Centert is. Sajnos mindenre az volt kiírva, hogy 9-kor nyit (még a WC is zárva volt), a szél meg elég szépen fújt, így aztán megszavaztuk, hogy majd később reggelizünk.
A később végülis fél 12 lett, amikor elértünk a Natural Bridges információs központjához.
Ahhoz azonban, hogy ide eljussunk, nem csak a színpadi díszletnek kinéző homokkő formációk között kellett elhaladni, de egy meredek és nem túl széles szerpentinen is felkapaszkodtunk egy szinte teljesen függőleges falon. Nagy élmény volt – aki ismer, elképzelheti mennyire élveztem. Fényképezni azért megálltunk vagy kétszer, ezt nem lehetett kihagyni.
Az információs központban megreggeliztünk és egyben meg is ebédeltünk, megnéztük az ismertető filmet, aztán nekivágtunk a tervezett kb. 13 km-es túránknak, melynek az volt a célja, hogy megnézzünk három természetes, szél és víz vájta, kőhidat. Mindenféle ösvényeken, lépcsőkön és létrákon leereszkedtünk a kanyon aljába – megint csak nagyon izgalmas volt (nekem legalábbis). Az a rész különösen, amikor Juni már olyan fáradt volt, hogy nem tudott jönni a saját lábán, de ez egyben azt is jelentette, hogy olyan fáradt, hogy minden ellen tiltakozik. Mire végre bekötöttük a hordozóba (és még utána is egy jó darabig), zengett az egész kanyon. Így aztán mindjárt azt is megtapasztalhattuk, hogy milyen szépen visszhangzik.
A kanyonban remek túrát tettünk. Az ösvény hol a patak egyik, hol a másik oldalán haladt, több-kevesebb gondossággal jelölve is volt. Miután Juni kialudta magát, megint szorgalmasan gyalogolt. Ha nem, akkor Zsuzsa azzal kecsegtette, hogy ha jön, akkor majd én éneklek neki. Ugyanis már út közben elkezdem neki énekelgetni, és hamar megtanulta, hogy „suss nap” (Süss fel nap), „kígyó” (azaz Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni) vagy „nem eső” (Esik az eső, ázik a vessző) a pillanatnyilag kedvére való. A kedvence azonban az Érik a szőlő, hajlik a vessző volt. Én sem gondoltam volna soha, hogy valaha egy amerikai kanyonban ezt a dalt fogom vég nélkül énekelgetni.
Az első két hidat hamar megtaláltuk, a harmadikhoz azonban már sokkal kevésbé jelölt ösvény vezetett – nagyjából semennyire sem volt jelölve. Persze ez olyan nagyon nagy bajt nem jelentett, mert a kanyon falai nagyjából behatárolták az irányt és a lehetőségeket, de azért nem mindegy hogy egy kijárt ösvényen haladsz, vagy egy ágakkal benőtt meredélyen próbálod átverekedni magadat. Az előttünk haladó lábnyomokat követtük, míg végre megláttuk a harmadik hidat is – és egyben döbbenten tapasztaltuk, hogy abszolút zsákutcába jutottunk. Szomorúan megállapítottuk, hogy félrevezettek bennünket a lábnyomok, szóval valószínüleg már az előttünk járó is bénázott, mi meg még rátettünk egy lapáttal, amikor megerősítettük a hibás nyomokat.
Ezzel együtt még mindig megmaradt a kérdés, hogy jó-jó, de akkor hol az ösvény. Úgy nagyjából besaccoltuk a lehetséges elhelyezkedését, de azt is tudtuk, hogy nem fogunk 2-3 km-t visszagyalogolni, hogy megtaláljuk, hol tértünk le róla. Inkább a sziklafalon kerestünk valami kellemesebb felkapaszkodási lehetőséget. Először egy elég keskeny párkányon egyensúlyoztunk el egy ígéretes helyre, amely azonban zsákutcának bizonyult, úgyhogy megint vissza kellett egyensúlyoznunk a kiindulási pontra. A második tippünk aztán már jónak bizonyult, és sikerült kievickélnünk a „csapdából”. Eddigre azonban már 7 óra lett, és még 3,2 kilométer volt a kocsiig – viszont csak 30 perc naplementéig. Ráadásul komoly esőfelhők kezdték borítani az eget. Úgyhogy Junit bevágtuk a hordozóba, és lóhalálában ügettünk a kocsi felé, ahova végülis még a sötétedés előtti utolsó percben megérkeztünk.
Az eredeti terv az volt, hogy ma éjszaka sátorozni fogunk, de a történtek után ismét az autóban alvást választottuk – miután kiértünk a park területéről, ahol minden ilyesmi tilos, az első (túlzok, mert a harmadik) adandó alkalommal leálltunk.
Tulajdonképpen nem is baj, hogy nem a sátorozást választottuk. Olyan erős a szél, hogy csak úgy hintáztatja a kocsit.