Három - harminchárom - ötvenhárom és Amerika

április 29.
Reggel arra ébredtem, hogy Trunk kiosont a lakásból. Ezek szerint ma sikerült idejében felkelnie. Mi is felszedelőzködtünk, és mire visszaért az edzésről, éppen végeztünk a bepakolással, és már indultunk is.
A mai nap már a hazautazásé. Amarilloban, ami kb. 1000 km-re van, vár a következő host.
Még mielőtt az I-40-es főútvonalra rátértünk volna, beugrottunk pár percre egy Trade Postra körülnézni. Ezek a helyek a régi kereskedelmi csomópontok helyén épültek újjá – a legtöbb legalábbis erősen modernnek (vagy hamisítványnak) néz ki. ez viszont olyan volt, hogy el tudtam képzelni, hogy tényleg a bevándorló fehér telepesek idejéből maradt fenn. Még a bolt belső berendezése is olyan volt, a gerendákról lószerszámok lógtak, még az árut is sikerült úgy elhelyezni, hogy ne a chips meg a cola legyen a legszembetűnőbb.
A következő megállónk egy benzinkút volt, ahol végre szembetalálkoztam ennek az utazásnak a bögréjével. Már komolyan kezdtem pedig aggódni, hogy ezen az úton egyetlen bögre sem szólít meg.
Albaquerquiben beugrottunk valakihez, aki ismeri a santa fei hostunkat, és hajlandó volt átvenni a kesztyűket, meg a két útikönyvet, amit Annától kaptunk kölcsön.
Közben már jóval elmúlt dél, úgyhogy megálltunk egy pihenőhelyen. Akkora szél volt, hogy a két literes, majdnem tele vizesüveget is billegtette. A salátás zacskónak, a sonkás tortillának, a kéztörlésre használt WC-papír tekercsnek és hasonlóknak esélyük sem volt a széllel szemben. Még mi is alig bírtunk megállni a lábunkon.
Ez a szél amúgy is végigkísért bennünket Kayentától. A sivatagosabb részeken olyan porviharok voltak, hogy időnként látni is alig lehetett valamit.
A délután versenyfutás volt az idővel. Azt írtuk a hostnak, hogy 6 és 7 között érkezünk, és Zsuzsa mindenképpen tartani akarta magát ehhez. Ellenünk dolgozott viszont az egy óra idővesztés (mivel ez már megint egy másik állam volt), valamint a rengeteg kamion, amelyek itt is pontosan úgy viselkednek, mint otthon – ha csak egy pirinyóval is gyorsabban mennek, mint az előttük lévő jármű, gondolkodás nélkül bevágnak a belső sávba, aztán tartósan araszolnak ott. szinte látszik, ahogy gyöngyözik a kamion homloka az erőlködéstől, hogy megelőzze a másikat, miközben csak centiméterekkel halad előbbre hozzá képest.
Zsuzsa Amarilloig végig vezette a távot – ezek a hosszú távok a specialitásai. Én a „vészhelyzetekre” vagyok fenntartva. Mint például most is. A városba érve, a háztól kb. 2,8 km-re a balra kanyarodó sáv helyett a jobbra kanyarodóba került, ahonnan egy parkolóba keveredtünk. Na, ekkor érezte úgy, hogy innen már egy tapodtat sem tovább. Helycserés támadással leküzdöttük az utolsó pár km-t, és megérkeztünk ismét egy olyan vendéglátóhoz, akinél Zsuzsáék 17 éve is voltak már egyszer.
Nagy örömmel és nagyon kedvesen fogadtak bennünket, előkerült a 17 évvel ezelőtti bemutatkozó levél is, kaptunk finom vacsorát, Juni remekül elszórakoztatta a férjet, akinek 6 unoka mellett már nem jelentett problémát egy gyerekkel „elbeszélgetni”.
Ma volt William és Kathe esküvője. Mi csak a Walmartnál, a pénztári sorban állások közben lapozott bulvárlapokból csipegettünk fel információkat, így kicsit el voltunk tájolva, mert azt olvastuk, hogy Kathe a mézeshetek alatt jelentette be, hogy babát vár – de most képbe kerültünk. Háziasszonyunk egyik barátja nagy angolbarát, és az esküvő alkalmával valódi esküvői partit rendezett, amelyre mindenkinek gyönyörűen nyomtatott, királyi eleganciát tükröző meghívót küldött.
A háziasszonyunk ugyan elnéző mosollyal említette ezt a nagy angolimádatot, de valójában az ő háza is olyan volt, mint egy igazi viktoriánus kori lakás. Sötét, fa bútorok, virágos tapéta, az összes kiegészítő csupa virágos, madaras, indás, kacskaringós. Juni nagy örömére még a szobánkba is jutott egy körhintát formázó zenedoboz, amely, hál istennek, egy egész sor dalt játszott, nem csak egyetlen dallamot.